Csendes tanári pályán

Történelmet és magyar irodalmat tanított nekünk. Angolból később diplomázott, de saját bevallása szerint a nyelvtanítást szerette a legjobban. Soha nem felejtem el azt a történelemórát, amikor – talán harmadikban – Napóleon oroszországi hadjáratát kívántam megvédeni, mondván, a nagy hódítót nem az oroszok, hanem a kemény tél győzte le. A tanár úr először elsápadt, majd pedig egészen elvörösödött az érvelésem hallatán. „Ülj le, fiam, ne beszélj ostobaságokat!” – rivallt rám. Megdöbbenve csúsztam vissza a padba. Csak évtizedekkel később értettem meg riadalmának okát, amikor a Mikszáth téri gimnázium felújítása során megtalált és az aulában kiállított lehallgató készülékeket nézegettem.


 

Amikor – még tetterősen – nyugdíjba ment, megkérdeztük, mivel fogja tölteni a szabadidejét. Csalódottnak tűnt, amiért korán meg kellett válnia a katedrától, de azt mondta, hogy amíg olvasatlan művek vannak a könyvtárában, biztosan nem fog unatkozni.

A találkozó aznap is jó hangulatban telt a fiúkkal, és a már unásig emlegetett, kedves iskolai anekdoták mellett szóba került sok érdekes közéleti kérdés is az oktatásügy, az egészségügy és a művészetek területéről. Azután elújságoltuk a tanár úrnak, hogy ősszel szeretnénk megemlékezni 1963-as iskolakezdésünk ötvenedik évfordulójáról. Megértően bólogatott. „Előbb az emlékezés, aztán az elmúlás!” – szúrta oda fanyarkásan, mintegy a jövőbe látva.

A szerény vacsora és a lassan elszopogatott pohár sör után hazavittem. Május végén ismét szerettük volna, ha eljön közénk. Telefonon beszéltünk, nagy örömmel vette a meghívást. „Apropó – mondta. – Te tudsz franciául, és sokat jártál kint. Mi az a Salpêtrière?” „Egy kórház Párizsban” – feleltem kissé bizonytalanul, mert ennél többet nem tudtam róla. „Valami salétrommal is kapcsolatos” – tette még hozzá, majd elbúcsúztunk.

Május utolsó napjaiban csörgött a telefonom. „Sajnos nem tudok elmenni a találkozóra, lázas beteg vagyok” – suttogta a vonal másik végén. Elszomorodtam. Vártuk, hogy meggyógyul. Azután megérkezett a nagyon rossz hír: már soha többé nem jöhet el közénk… Június 20-án reggel távozott el. Pedig de szerettem volna elmondani neki, amit némi keresgélés után megtudtam: a Salpêtrière egy párizsi puskapor- és salétromgyár helyén 1656-ban XIV. Lajos király utasítására épült kórház, ahol a szegényeket ápolták a francia forradalom idején, 1792-ben gyászos szerepet játszott az ide bezárt áldozatok börtöneként.

Tanár úr, köszönünk mindent! Nyugodj békében!