Csendes tanári pályán

Történelmet és magyar irodalmat tanított nekünk. Angolból később diplomázott, de saját bevallása szerint a nyelvtanítást szerette a legjobban. Soha nem felejtem el azt a történelemórát, amikor – talán harmadikban – Napóleon oroszországi hadjáratát kívántam megvédeni, mondván, a nagy hódítót nem az oroszok, hanem a kemény tél győzte le. A tanár úr először elsápadt, majd pedig egészen elvörösödött az érvelésem hallatán. „Ülj le, fiam, ne beszélj ostobaságokat!” – rivallt rám. Megdöbbenve csúsztam vissza a padba. Csak évtizedekkel később értettem meg riadalmának okát, amikor a Mikszáth téri gimnázium felújítása során megtalált és az aulában kiállított lehallgató készülékeket nézegettem.


 

Amikor – még tetterősen – nyugdíjba ment, megkérdeztük, mivel fogja tölteni a szabadidejét. Csalódottnak tűnt, amiért korán meg kellett válnia a katedrától, de azt mondta, hogy amíg olvasatlan művek vannak a könyvtárában, biztosan nem fog unatkozni.

A találkozó aznap is jó hangulatban telt a fiúkkal, és a már unásig emlegetett, kedves iskolai anekdoták mellett szóba került sok érdekes közéleti kérdés is az oktatásügy, az egészségügy és a művészetek területéről. Azután elújságoltuk a tanár úrnak, hogy ősszel szeretnénk megemlékezni 1963-as iskolakezdésünk ötvenedik évfordulójáról. Megértően bólogatott. „Előbb az emlékezés, aztán az elmúlás!” – szúrta oda fanyarkásan, mintegy a jövőbe látva.

A szerény vacsora és a lassan elszopogatott pohár sör után hazavittem. Május végén ismét szerettük volna, ha eljön közénk. Telefonon beszéltünk, nagy örömmel vette a meghívást. „Apropó – mondta. – Te tudsz franciául, és sokat jártál kint. Mi az a Salpêtrière?” „Egy kórház Párizsban” – feleltem kissé bizonytalanul, mert ennél többet nem tudtam róla. „Valami salétrommal is kapcsolatos” – tette még hozzá, majd elbúcsúztunk.

Május utolsó napjaiban csörgött a telefonom. „Sajnos nem tudok elmenni a találkozóra, lázas beteg vagyok” – suttogta a vonal másik végén. Elszomorodtam. Vártuk, hogy meggyógyul. Azután megérkezett a nagyon rossz hír: már soha többé nem jöhet el közénk… Június 20-án reggel távozott el. Pedig de szerettem volna elmondani neki, amit némi keresgélés után megtudtam: a Salpêtrière egy párizsi puskapor- és salétromgyár helyén 1656-ban XIV. Lajos király utasítására épült kórház, ahol a szegényeket ápolták a francia forradalom idején, 1792-ben gyászos szerepet játszott az ide bezárt áldozatok börtöneként.

Tanár úr, köszönünk mindent! Nyugodj békében!

 

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.