Fotó: Soós Katalin tulajdona
Mi indította arra, hogy megírja a nagymamája történetét?
– A nagyszülők feladatai közé tartozik az is, hogy továbbadják a következő nemzedékeknek a család és a nagyobb közösség tapasztalatait, történeteit. Jómagam nagyszülők nélkül nőttem fel – Trianon miatt. Ennek a hiánynak az emlékével fogtam neki, hogy összegyűjtsem a gyerekkorom emlékcserepeit, és a fiam számára lejegyezzem azokat egy vastag füzetbe. A nagyanyám sorsát választottam központi témául, mert úgy éreztem, hogy sok ember számára példaértékű lehet. Olyan az ő élete, mint egy csepp a tengerből. A történetén keresztül száz évre visszamenőleg be tudtam mutatni egy kisnemesi származású erdélyi értelmiségi család életét. A novellában nemcsak a száraz történelmi tényeket igyekeztem leírni – amelyekről egyébként 1994-ig nem is beszélhettünk –, hanem az erdélyi élet egészét, a falut és annak szociális hátterét is megpróbáltam bemutatni.
Ön erdélyi származású, de budai lányként nőtt fel, és a beszélgetésünk után Londonba utazik haza, ott él.
– Az, hogy gyökerek és szorosabb rokoni kapcsolatok nélkül nőttem fel, valójában nagyon fájó pont az életemben. Ám amikor megismertem a nagymamámat, nyaranta úgy utaztam hozzá Erdélybe, mint aki hazamegy.
Mi jut először az eszébe, ha a nagymamájára gondol?
– Mindenekelőtt a fáradhatatlansága és a lankadatlan küzdeni tudása. Nyolcvanéves koráig dolgozott Nyárádremetén. Egész életében arra vágyott, hogy utazhasson, hogy megnézhesse Caprit, Nápolyt, Firenzét, Rómát és Bécset. Erre csak dolgos élete végén adódott lehetősége, de a kora ellenére vállalta a sokak által „tortúrának” tartott utazást: hajnalban útra kelt Kolozsvárra, ahol csatlakozott a csoporthoz, napközben az átszálláskor találkozott édesanyámmal és velem Budapesten, a Keleti pályaudvaron, majd elvonatozott Bécsbe, és aztán szép sorjában meglátogatta a városokat, ahová mindig is vágyott. A küzdeni tudását jól érzékelteti a következő történet: 1956-ban Magyarországon „ragadt” a forradalmi események miatt. Nagyon nyugtalan volt, amiért nem tudott hazamenni, így aztán karácsony előtt fogta magát, és a megszállt országon keresztül elindult Erdélybe – gyalog. Miután visszaérkezett Romániába, többször is behívatták a milíciára. A késedelemnek sajnos hosszabb távú következményei is lettek: elvesztette a nyugdíjjogosultságát, és még további tíz évig kellett dolgoznia a nyárádremetei patikában. A falusi házból kialakított apotékát hamar felfuttatta, pedig mindent munkát egyedül végzett: ő takarított, fűtött, és készítette a gyógyszereket. Akkoriban három „nadrágos ember” volt a faluban, de közülük kettő is „szoknyás” volt: a plébános meg a nagyanyám.
Vannak, akik manapság különlegesnek tartják, ha egy nő a családja mellett a hivatásának is él. A nagymamája a múlt században három gyermeket nevelt, és háromszor nyitotta újra a patikáját Erdélyben, a legnehezebb történelmi-társadalmi viszonyok között.
– A saját életemben is mindig erőt adott a nagymamám ereje, kitartása és rendületlen hite. Pedig nem volt egyszerű élete. Az idősebbik fia – az egyik nagybátyám – egy elfertőződött, be nem gyógyuló sebtől szenvedett majdnem negyven éven át. A lánya, édesanyám Magyarországra ment férjhez, a kisebbik fia pedig eltűnt a háborúban. Németországban esett fogságba, s mivel kilenc nyelven beszélt, felfigyeltek rá a fogolytáborban, és felajánlották neki, hogy lépjen be az amerikai hadseregbe. Ő élt a lehetőséggel, nevet változtatott, később Amerikában alapított családot. A hetvenes évek elején egyszer váratlanul beállított hozzánk, majd elment Erdélybe is az édesanyjához. A nagyanyám csak ekkor, harminc év után és nem sokkal a halála előtt tudta meg, hogy a fia él. Megrendítő találkozás lehetett ez mindkettejük számára. A gyermekei távolléte mindvégig óriási fájdalmat jelentett a nagyanyám számára, de sohasem panaszkodott.
A családja története a magyar történelem egyfajta tükrének tekinthető…
– Valóban így van. Ám ezt a történelmet az iskolában nem tanultuk, sőt nem is beszélhettünk róla. A családunk székely-magyar nemesi család, de a magyaron kívül megtanultunk románul és németül is. Soha nem hallottuk a manapság oly gyakran elhangzó „diszkrimináció” szót. A másikban az embert láttuk, a nagyanyám pedig a protestáns családban egyetlen katolikusként mindenkin segített, vallási és faji hovatartozástól függetlenül. Úgy gondolom, ez az igazi kereszténység.
Létezik olyan, hogy „erdélyi magyar sors”?
– Trianon után a románok minden magyar diplomás férfit elbocsátottak a munkahelyéről. Így történt a jogi végzettségű, köztisztviselőként dolgozó nagyapámmal is, aki mai szóval élve „családfenntartóként” maradt munka nélkül. Ebben az időben egy férfi normál körülmények között el tudta tartani a családját. A nagyapámtól ezt a lehetőséget elvették. Beállt dolgozni a felesége patikájába. A háború vége felé aztán a gyógyszertár termitbombát kapott. Erdély háttérország lett, németek állomásoztak a faluban, a tiszteket értelmiségi családoknál helyezték el. Nagyjából mindenki értette a nyelvüket, és békében éltek a falubeli magyarokkal. 1944. augusztus 23-án azonban a románok átálltak a szovjetekhez, ezért a már ellenséges területnek számító falut is lebombázták. Ekkor kapott találatot a patika is: teljesen kiégett, romokban állt. Az erdélyi mentalitásra jellemző, hogy a bombázás után összegyűlt a falu népe, és mentették a gyógyszereket, az értékeket, később pedig részt vettek a patika újjáépítésében is. A nagyanyám mindig segített az embereken, és amikor neki lett szüksége a többiekre, visszakapta tőlük a sok figyelmességet.
Hány éves volt, amikor először találkozott a nagymamájával?
– Hétéves koromban láttam őt először. Nagyon szép, finom arcvonású asszony volt, és egy kicsit raccsolva beszélt, ami kezdetben szokatlan volt nekem. Korai emlékeim egyike, hogy a délutáni sziesztát kellő szigorral igyekezett velünk is betartatni. Mi, a pesti unokák azonban nem tudtunk nyugodni, és ki-kiszöktünk a kertbe. Ilyenkor láthattam, hogyan is működik a falusi gazdaság, a malom, és megtanultam fejni, ruhát mosni a patakban. Megismertem az erdélyi falu mindennapjait.
Hogyan lett gyógyszerész a nagymamájából?
– A szívósság a génjeiben volt. Négyévesen árva maradt, a nagynénjei nevelték. A körülmények ellenére hamar megtanulta, hogyan „felelhet meg a hölgyek elvárásainak”, és mi kell ahhoz, hogy talpon maradjon. Gyerekkorától fogva érdekelte a világ, sokat olvasott, szívesen tanult. Amikor az édesapja is meghalt, tizennyolc évesen az örökségéből nem házat vett, hanem beiratkozott az egyetemre. A diploma megszerzése után az intézményben maradt, ő lett az első magyar női gyógyszerész tanársegéd. Később, 1913-ban visszatért Erdélybe, és engedélyt kapott egy önálló patika megnyitására, amelyet 1916-ban lerohantak a románok. Fiatalasszonyként egy néhány hetes csecsemővel menekülnie kellett. Szászrégenbe ment, a rokonaihoz. A háború befejeztével a románoktól kérelmeznie kellett a Budapesten szerzett diplomája honosítását, és a lerombolt patika újjáépítését. A gyógyszertár meg is nyitott, és szépen működött egészen a másodig világháborúban kapott bombatalálatig, amikor ismét a földdel vált egyenlővé. Megint újjáépítették, de 1950-ben egyik napról a másikra államosították, így a nagy tudású, sokéves tapasztalattal rendelkező nagyanyám ekkor elszegődött a patikába beosztottnak, hogy megéljenek. 1956 után jött a harmadik újrakezdés. Kamaszkoromban nyaranta én is segítettem a patikában. Jó volt a nagyanyám közelében lenni. Megszerettem a különféle anyagokat, szívesen kísérleteztem velük, kevergettem a kenőcsöket. Az emberek jól ismerték a nagyanyámat, tisztelték a tudását, amellyel nyolcvanéves koráig szolgálta a közösséget. Bár nemigen beszélt az őt ért csapásokról, mindenki tudta, hogy háromszor rombolták le patikáját, és ő háromszor építette újjá.
Katalin, Ön hol érzi otthon magát?
– Én olyan vagyok, akár a macska, mindig talpra esek: akárhol éltem, dolgoztam a világban, mindig feltaláltam magam. Azt gondolom, az ember ott érzi otthon magát, ahol a szíve van. A szívemben mindig velem van a fiam és a nagyanyám, illetve egy kép, amit Erdélyről őrzök: már dolgozó ember voltam, amikor egyszer meglátogattam a nagyanyámat. A korai napsütésben egy csergébe burkolózva, szélárnyékban üldögéltem a ház előtt, és figyeltem, amint a szemközti meredek dombok sorra dobálják le felhőfátylaikat, s közben a sudár fenyők – mint sötétzöld kariatidák – egyenként bukkannak elő a fehérségből. Ebben a képben mindig otthon érzem magam.
Mit gondol, mit tanácsolna nekünk a nagymamája, ha ma köztünk élne?
– Elsősorban talán azt, hogy próbáljuk meg távolabbról szemlélni az életünket, és minden helyzetben tegyük meg a tőlünk telhető legtöbbet. A többit Isten elrendezi. Ne azt nézzük a történésekben, hogy miért nehezek a számunkra, hanem igyekezzünk rájönni, hogy mire akar tanítani rajtuk keresztül az Úristen.
