Családi kör

 

A következő órán itt folytattuk. A gyerekek jellemzése alapján beszélgettünk a meghittségről, a figyelmességről, a harmóniáról, a nyitottságról, az otthonosságról, a bensőségességről és az őszinteségről. Majd föltettem a kérdést: Szerintetek milyen az ideális család?

Ahol van időnk egymásra, jól érezzük magunkat, figyelnek ránk – sorolták a személyes élményekkel gazdagon illusztrált válaszokat a gyerekek. Az egyik fiú azt felelte, hogy az eszményi családban eltitkoljuk szomorúságunkat, mert a többiek hangulatát nem akarjuk elrontani a saját rosszkedvünkkel, inkább együtt nevetünk a családtagokkal. Nagy vita alakult ki e vélemény körül. Voltak, akik egyetértettek a megszólalóval, sokan azonban élénken tiltakoztak. A maguk szintjén érveltek: „Akkor hol van az őszinteség? – kérdezte egyikük. –


A családban éppen az a jó, hogy meg lehet beszélni a problémákat, megvigasztalnak, ha szomorú vagy.” Az egyik fiú azt mesélte: a legszebb beszélgetésélménye éppen szomorúságának vállalásából született. Lezárni készültem az órát, amikor az egyik kislány felnyújtotta a kezét: „Amikor azt látjuk, hogy a szüleink valami nagyobb baj miatt szomorúak, mint amikor például a nagymamámat kórházba kellett vinni, annyira rosszul lett, akkor talán nem kell a saját szomorúságunkat mutatni nekik…”

 

Csönd állt be az addig nyüzsgő teremben. A gyerekek is érezték, hogy az eddigi gondolatmenet ezen a ponton megbicsaklik: átléptünk a szeretet minden kategorikus gondolkodást szétfeszítő világába. Oda, ahol nincsenek általános érvényű szabályok, csak egyedi esetek, amelyekben újra és újra döntenünk kell. Ahogy Pál Ferenc atya fogalmaz: ez az a pillanat, amikor „tehetek egy önmagamról megfeledkező gesztust”. És talán éppen ez a tettünk vet véget szomorúságunknak.