Az eddig jobbára angol produkciókon és dokumentumfilmeken edződött James Marsh nem is tesz többet, mint engedelmesen felmondja napjaink tudóssztárjának, Stephen Hawking fizikusnak az életrajzát, jórészt első felesége, Jane Hawking memoárja alapján. A fiatal, kissé bogaras egyetemista (Eddie Redmayne) belehabarodik a lányba, ám amikor komolyra fordulna a kapcsolat, kiderül, hogy ritka betegség támadta meg szervezetét: mozgatóidegei visszafordíthatatlan sorvadásnak indulnak.
Jane (Felicity Jones) azonban vállalja az elköteleződést, s kénytelen végignézni, hogy miközben férje elméje egyre magasabb szellemi régiókat hódít meg, teste szinte teljesen leépül. Kevés házasság bír ki ekkora terhet, s a filmben is menetrendszerűen érkeznek a nehézségek, melyek azonban furcsa, tompított szépelgéssel követik egymást. Néhány könnycsepp, egy-egy elsuttogott vallomás, és már a következő jelenetben találjuk magunkat. Hervasztó családi szappanoperává alakul tehát az ambiciózusan induló történet, s hiába a színészek igyekezete (Redmayne bátor és odaadó, Jones hasonlóképp), Hawking zsenialitásának felfedezése helyett kénytelenek vagyunk beérni érdektelenné hígított családtörténetével.
Morten Tyldumnak szerencsére komolyabb elképzelései voltak figurájáról, s nem vitás, Alan Turing sztorija filmre kívánkozott. A matematikus ugyanis, akit leginkább a számítástudományt forradalmasító Turinggép kidolgozójaként ismernek, a brit titkosszolgálatnak dolgozva megfejtette a nácik hírhedt Enigmakódgépének üzeneteit. A Kódjátszma pedig a történetorientált közönségfilmek legnemesebb hagyományai szerint törésmentesen simítja egybe a tudományos munkásság bemutatását, a magánéleti szálat és a morális mondanivalót. Kulcsjelenet a főhős rendőrségi kihallgatása: Turing (Benedict Cumberbatch kiváló játékában) egy megrendítő monológ során magára alkalmazza az általa kitalált Turingtesztet: az, aki „odaát van”, gép vagy ember? A Kódjátszma mindent – a kódfejtés következtében előálló erkölcsi dilemmát, Turing magánéleti megaláztatását, a tevékenységét övező harmincévnyi hallgatást – erre az egy lapra tesz fel, és nyer: a három idősíkban játszódó film hibátlan dramaturgiával vezeti le alaptételét. Míg Hawkingra önnön testi gyengesége zárul rá fokozatosan, Turing a zsenialitásával együtt járó deviáns viselkedést tiltó társadalmi normák foglyaként vergődik. A mindenség elmélete magányos lángelmeként ábrázolja hősét, a Kódjátszma azonban már reflektál a romantikus zsenikultusz avíttságára: Turing csapatban dolgozik, és késhegyre menő viták során, közös erőfeszítéssel születik meg az az innováció, amely végül új irányba fordítja a háború (s egyúttal a világ fejlődésének) kerekét.
Bárhogy is, minden értéke ellenére sem A mindenség elméletére, sem a Kódjátszmára nem úgy fogunk emlékezni, mint amely megreformálta a tudósfilmek zsánerét. Zsenikultusz ide vagy oda, mindkét film inkább egy jól fésült, angolosan kimért BBC-produkcióra emlékeztet.
