A nyolcvanas évek derekán (túlnyomórészt humán) értelmiségiek százai, ezrei hagyták faképnél rosszul fizető szakmájukat, és idehaza felcsaptak taxisofőrnek. A kilencvenes években az elvándorlás megtorpant, mert naiv módon azt hittük, a rendszerváltozással majd minden jobbra fordul. Ám az ezredforduló óta aki teheti, menekül. Csakhogy kivándorló diplomásaink java része már nem a szakképesítésének megfelelő munkakörben helyezkedik el, hanem szolgai munkát vállal: feketemosogató egy büfében, krumplihámozó egy szállodában, bébiszitter a dúsgazdag kegyelmeséknél – és így is tízszer annyit keres, mintha Magyarországon gimnáziumi tanár lenne vagy kórházi ápolónő. Egyetemet végzett fiataljaink óceánjáró luxushajókon pincérkednek – és két év alatt megkeresik egy pesti öröklakás árát. Aki pedig leépített humán értelmiségiként ilyen-olyan okból konokul itthon marad: boldogtalan baleknak érzi magát, vagy megpróbál ott elhelyezkedni, ahol tud – irodát takarít, éjjeliőrködik, sőt újabban utcát seper. Karinthy Frigyes egyik szösszenetében arról olvasunk: a gazdasági átszervezés következtében cipőt mostantól páratlan napokon a pékeknél lehet venni, kenyeret viszont a bádogosműhelyekben, hajnali fél négy és öt között, és így tovább, és így tovább. Kilencven éve még abszurd viccnek számított, hogy egy országban senki sincs a saját helyén. Ma közeli valóság.
