A méltán neves svéd író, újságíró, Majgull Axelsson, akinek eddig egyetlen műve jelent meg magyarul, a nálunk 2002-ben kiadott Áprilisi boszorkány, ezúttal egy szokatlan holokausztregénnyel rendíti meg magyar olvasóit. A főhős egy köztiszteletben álló nyolcvanöt éves matróna, egy svéd fogorvos özvegye, Auschwitz és Ravensbrück túlélője, Miriam. Akit egész életében kínoz, hogy még családjának, barátainak sem meri elmondani az igazságot. Azt, hogy személyében nem egy fiatal zsidó lányt fogadott be Svédország a háború után, hanem egy cigány lányt, Malikát, akire a Miriam név és „státusz” egy halottól „megörökölt” ruha felirata és megkülönböztető jele révén szállt át.
Vajon a szép és értelmes fiatal menekült miért titkolja annyira a családi gyökereit, származását a legendásan toleráns svéd befogadók előtt? Talán azért, mert Raoul Wallenberg, az ízig-vérig humanista embermentő hazájában éltek a háború után olyan rasszisták, akik a cigányokat „vándornépnek” csúfolva utcai verekedésekbe, bántalmazásokba torkolló jeleneteket rendeztek. Vagy – mint Malika/Miriam későbbi sógornője, Hanna – egyszerűen csípős megjegyzéseket tettek egy túl cigányos homlokfürtre.
Ettől függetlenül a felszínen derűsen zajlott az ál-Miriam Goldberg élete, egy megözvegyült svéd fogorvos feleségeként, kisfia nevelőanyjaként. Gyermeket azonban soha nem akart. Vajon miért? Azért, mert nem ő maga lett Mengele szörnyű kísérleteinek áldozata, hanem minden erejével óvott, rajongásig szeretett kisöccse, Didi, akit az irgalmatlanul mosolygó karamellás orvos halálos kórokozóval oltott be, majd egy időre a gyógyulás útjára juttatta, hogy aztán annál kegyetlenebbül csapjon le rá.
Axelsson nem hiába bravúros újságíró is, tényszerű pontossággal idézi fel mindazt, amit a Voices of Memory 7 – Sinti and Roma in Auschwitz című könyvben olvasott a cigány gyerekeken végzett kísérletekről, illetve az 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszakáról, a „cigányéjről”, erről az eleven pokolról, amikor majdnem háromezer lázadó cigányt gázosítottak és égettek el egyetlen éjszaka alatt.
A regényből megismerhetjük a két tábor, a brutális Auschwitz és a csak látszólag civilizáltabb Ravensbrück hétköznapjait a szürke arcú rabokkal, a halálos verésekkel, s azzal a keserves ténnyel, hogy az agyonsanyargatott lágerlakók gyakran egymással is kegyetlenné váltak. Olyan, az olvasónak is enyhülést adó, nemes szívű kivételekkel, mint a norvég rabtársnő, Else, aki Miriam pótanyja lett Ravensbrückben – és így a megmentője. Asszonyember az embertelenségben.
A Nem vagyok Miriam tragikusan, felemelően szép könyv, amely – túl a történelmi tényeken és tanúságokon – arra figyelmeztet, hogy a hazugságban vagy csak elhallgatásokban töltött élet nem lehet boldog, hiszen az a tudathasadás, a kínzó Doppelgänger-állapot forrása. Amelynek örök foglyaként Miriam/Malika álmában, de olykor ébren is meggyilkolt öccse roma nevét, a Didit suttogja nevelt fia, Thomas fülébe. S amelynek örök foglyaként származását mindvégig makacsul titkolva segít egy cigány fiatalasszonyon, Anusán (aki a szeme láttára meggyilkolt unokatestvére nevét viseli) s annak kisfián. „Segítsetek cipelni a szabadság súlyát.” Olvashatjuk az egyik fejezet mottójában. Milyen igaz. A szabadság fénylő szárny, ugyanakkor felelősség is, amellyel meg kell tanulnunk élni.
A regény hol pontos-tárgyilagos, hol érzelmes-szenvedélyes szövegét Rácz Judit rendkívül érzékletesen ültette át magyarra.
(Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam. Fordította Rácz Judit, Athenaeum, Budapest, 2018)
