Munkáit nemcsak követői, de a szélesebb közönség is nagy figyelemmel kísérte. Erős kezdés: 1955-ben költői dokumentumfilmet készít a náci haláltáborokról (Sötétség és köd), 1959-ben egy német katona tragédiáján és egy hirosimai túlélő sorskeresésén keresztül hoz közel hozzánk egy asszonyt, aki nem akar mást, csak életet a férfihalálok árnyékában (Szerelmem, Hirosima), 1961-ben pedig formai játékokból születő poétikai remekléssel (Tavaly Marienbadban) ébrenlét és álom, képzelet és valóság határvidékén próbálja megragadni a véletlenül születő szerelem, a ragaszkodás megragadhatatlan titkait. Aztán még tizenegy nagyjátékfilmet forgat, az utolsót épp 2006-ban (Szívek), de korábbi sikereit már nem tudja felülmúlni, sőt, el sem éri. Munkái viszont továbbra is igényes, igaz, a kommersz irányába tájékozódó alkotások – többnyire melodrámák.
Ken Loach 1995-ben és idén is megkapta a cannes-i ökumenikus zsűri díját, 2006-ban pedig az Arany Pálmát.
Ezenkívül – olvasgatva a nemzetközi filmes ünnepről készült tudósításokat – nemigen van túl sok esélyünk, hogy az előző héten említett reményeink beváltódnak. A mostani fesztivál gyorsmérlege: filmekben megfogalmazódó, kifejeződő műmájerkedések, agresszió, brutalitás, nem sok értelmű kínzások és kínzattatások. Lars von Trier például mintha nem tudná újra összeszedni magát, mintha továbbra is nyugtatókon vagy épp ajzószereken élne (attól függően, hogy forgat-e vagy sem) – a fesztivál előtti sajtótájékoztatón (többek között) bátran kijelentette, hogy magát tartja napjaink legnagyobb filmrendezőjének. Közben emlegette még Bergmant és Tarkovszkijt is, de ebbe most ne is menjünk bele mélyebben… Filmje, az Antikrisztus egy gyermekét elveszítő házaspár pszichója, amellyel kapcsolatban a cannes-i szakmai közönség is meghasonlott. Szomorú látni, hogy a kilencvenes évek egyik legnagyobb tehetsége mennyire nem képes már megfelelni saját, korábban felállított és ki is fejezett elvárásainak. Quentin Tarantino folytatja a Becstelen Brigantikban a hagyományok amerikásítását. Az álszamuráj-történetek után most a Franciaország német megszállásakor játszódó filmben Brad Pitt és társai kezdenének áligazságosztásba. Michael Haneke osztrák rendező alkotása, a Fehér szalag nyerte el az idei fesztivál Arany Pálmáját. A vámpírrá változó pap történetét vagy a homoszexualitás kínai esélyeit középpontba állító versenyfilmekhez képest Haneke filmje üdítő kivétel, pedig itt is a nácizmus természetrajzának fojtogató és nyomasztó adalékait tárja elénk egy első világháborús németországi történetben. Sajnos Ken Loach filmje (Eric keresése) is csak a Manchester United és a francia válogatott korábbi futballistájáig, Eric Daniel Pierre Cantonáig jutott – jóllehet életközelítéséért most ez a film kapta meg az ökumenikus zsűri díját. A többit elképzelhetjük – összességében az idei nem a mi évünk volt Cannes-ban.
