Talán nem túl szerencsés szomorúsággal kezdeni egy cikket, de muszáj beszélni az auvers-i templomról festett képről, amely annyira megindító. A tragikus sorsú holland festő, Vincent van Gogh búcsúzása ez az élettől, a teremtett világtól. Mindig is a hitet kereste, és a korai éveiben komolyan gyakorolta a vallását. Akárcsak apja, Theodorus van Gogh, eleinte Vincent is lelkésznek készült. 1878-ban a belga bányavidékre, Borinage-ba költözött, és laikus prédikátorként vállalt munkát.
Az auvers-i templom már első pillantásra sem csak egy egyszerű vidéki templom képe – a feketéskék, viharos, borús égbolt sűrű, tömény tónusaiból kiemelkedő épület körvonalai drámai erőt sugároznak. A kép alján kétfelé válik az út, az ideges, szálkás ecsetvonások nyugtalanságot fejeznek ki, a háttér mélysötétje rejtélyes érzelmi töltést hordoz. Van Gogh Auvers-sur-Oise-ban hetven képet festett ugyanennyi nap alatt. Az eredmény, ma már tudjuk, remekművek sorozata lett.
Vincent Auvers-ben töltött napjai látszólag ugyan békés rendben teltek, leveleiből azonban baljóslatú jelek is kiolvashatók. Kívánsága, hogy unokaöccsének „legyen nyugodtabb a lelke, mint az enyém, amely süllyedőben van…”, valóban megindító. És innentől már csak az utolsó felvonás következik: a 37 éves Vincent nem tudta tovább viselni a nyomasztó terheket, öngyilkos lett, és 1890. július 29-én meghalt.
Az Uránia Nemzeti Filmszínházban A művészet templomai sorozatban most vetített dokumentumfilm végén láthatjuk és tudhatjuk meg mindezt. Sokféle módon megörökítették már Van Gogh-nak, a művészet mártírjának rövid életét. Műelemzések, regények, egész estés játékfilmek szólnak tragikus sorsáról és egyedülálló festői stílusáról. A most bemutatott film a vége felé mégis könnyeket csal az ember szemébe.
De térjünk most vissza a film elejére. A sorozat dokumentumfilmjei általában egy vagy több kiállításhoz kötődnek, legyen az állandó vagy akár időszaki tárlat a világ valamelyik múzeumában. Most a nálunk kevésbé ismert holland Kröller-Müller Múzeum gyűjteményének lehetünk virtuális látogatói, amelynek állandó tárlatán kilencven Van Gogh-festményt és még kétszer ennyi rajzot, grafikát nézhetünk meg. Van Gogh mellett a film másik főszereplője Helene Kröller-Müller (1869–1939), a holland kortárs művészet egyik legjelentősebb gyűjtője, aki létrehozta Hollandia első modern művészeti múzeumát és második legnagyobb Van Gogh-kollekcióját. Helene Kröller korán megszerette Van Gogh festményeit és rajzait, már az 1900-as évek elején vásárolni kezdte őket. 1910 körül fogalmazódott meg benne egy nagy múzeum megvalósításának gondolata. A gyűjteményt 1913-ban nyitották meg először a nagyközönség számára Hágában, de csak korlátozott mértékben. Amint a filmből megtudhatjuk, csak évekkel később, 1938-ban nyílt meg az a jóval nagyobb múzeum, amelynek első igazgatója érthető módon Helene Kröller-Müller lett. Ám a rákövetkező évben, hetvenéves korában elhunyt.
A dokumentumfilm él a sorozat más darabjaiból már jól ismert lehetőségekkel, és közel hozza a remekműveket azok számára is, akik, bár szeretnének, nem jutnak el a világ nagy múzeumaiba. Van Gogh vastagon vitte fel a festéket a vászonra, már pályájának kezdetén készült képein is jól megfigyelhető ez, és később is, amikor kilépett a szociális realizmusnak nevezett korszakából, és kivilágosodott a palettája. A Krumplievők című, 1885-ben, tehát a kezdetekkor készített képén is ez látható. A festmény parasztokat ábrázol, amint este végre megehetik szegényes vacsorájukat. „(…) nem csekély fáradságomba került úgy dolgozni, hogy kifejezzem: ezek az emberek, akik most lámpájuk fényénél eszik krumplijukat, ugyanazzal a kézzel ásták fel a földet, amellyel most a tálba nyúlnak. És így a kéz munkájáról beszélek, és arról, hogy az emberek becsülettel meg is érdemelték ételüket” – írta levelében öccsének, Theónak.
Az Uránia filmszínház filmje sok képet bemutat a festőtől, közülük az egyik legérdekesebb az egyik arles-i kávéház éjszakai teraszát ábrázoló festmény. A kép teljes címe: A Place du Forumon lévő kávéház terasza éjjel. Van Gogh elragadtatással írja le a festményt húgának, Wilnek szóló levelében: „(…) íme, egy éjszakai kép, amely nem tartalmaz fekete színt, csak szép kéket, ibolyát és zöldet, és ebben a környezetben a megvilágított tér kénsárga és citromzöld színű”.
Tiszta cinóber színű pipacsok, aranyló, krómsárga búzamezők, gyertyalángként meredező sötétzöld ciprusok népesítik be Provence-ban készült festményeit. Képei elevenek, szinte lángolnak a napsütötte dél-francia tájban. Több festménye is van, amelyeken a ciprus az uralkodó motívum. Így írt e fákról Theónak: „olyan szépek, mint egy egyiptomi obeliszk (…), fekete foltok a napsütötte tájban”. Provence-ban a ciprusok a halál jelképének számítottak, de úgy tűnik, Vincent az erő oszlopainak tartotta őket a zabolátlan vidéken.
Helene Kröller-Müller nemcsak a képeket és a rajzokat gyűjtötte, hanem Van Gogh leveleit is. A film hiányossága, hogy alkotói Helene Kröller érdemei mellett nem tettek említést Theo van Gogh feleségéről, Jo van Gogh-Bongerről, aki Vincent történetének nagy hősnője volt. Soha nem vette rossz néven sógora függését Theótól, aki mindvégig havi apanázst küldött Vincentnek, hogy meg tudjon élni. A két testvér tragikus halála után ő őrizte a lángot. Vincent leveleinek százait fordította le és rendezte sajtó alá, de nem adta ki őket, amíg nem látta, hogy Vincent nagyságát elismerik végre.
A filmben egy másik kiállítással is megismerkedhetünk: a vicenzai Basilica Palladiana Búzamezők és borús égbolt között című tárlatával, amely 40 festményt és 85 rajzot vonultat fel Kröller-Müller gyűjteményéből.
További értékes festményeket is láthatunk még a Pannonia Entertainment által forgalmazott olasz dokumentumfilmben, amelyet mostanában többször is vetítenek az Uránia moziban.