– Minthogy valamennyi társadalmi réteg gyerekei megfordultak az iskolában, mondhatjuk, hogy sajátos mikrokörnyezetben éltek a tanulók a Szentimrevárosban, amelyet most Újbudának hívunk. Mostanra sok minden megváltozott. Ön hogyan látja ezt?
– A kerület neve valóban Újbuda, ám a szűkebb környezet megmaradt Szentimrevárosnak. Az iskola történetében volt egy közel ötvenéves időszak, amikor József Attila Gimnáziumként működött. Visszatérő kérdés, hogy létezett, létezik-e valódi folytonosság az ötvenes évek gimnáziuma és az 1997-ben újjáalakított iskola között. Meggyőződésünk, hogy igen. Akkoriban természetesen nem lehetett nyilvánosan vállalni a küldetést, de számos tanár magáénak vallotta és tovább éltette a ciszter mentalitást, így tehát soha nem halt ki az a szellemiség és értékrend, amit az alapító atyák meghonosítottak. Az újraalapítás – éppen ennek a búvópatakszerűen tovább élő hagyománynak köszönhetően – korántsem volt olyan nehéz, mint más iskolákban, ahol gyökerestül irtották ki az 1948 előtti elveket.
– Beszélt a nagy tanáregyéniségekről, mint Endrédy Vendel vagy Vasbányai Ferenc. Vannak-e ma is ilyen szilárd és meghatározó pedagógusegyéniségek a Szent Imrében?
– A válaszom egyértelműen igen. A tantestület létszámának felét ugyan nem éri el a férfi tanárok aránya, de szerencsére vannak szép számmal. Napjainkban, amikor az apa- vagy férfiszerep kevésbé van jelen a családokban, ez talán még fontosabb, mint korábban. Elkötelezett, már-már megszállott pedagógusaink vannak, a diákok felnéznek rájuk, mintát kapnak tőlük. Másképp nem is lehet kamaszokat terelgetni, csak ha példaképeket állítunk eléjük.
– Milyen felnőtteket szeretnének nevelni belőlük?
– Hasznos ifjakat, akik sokoldalúan viszik tovább mindazt, amit átadtunk nekik. Olyanokat, akik felelősen gondolkodnak, vállalják tetteik következményeit, nem adják fel elveiket a megpróbáltatások idején sem, s mindezt Krisztus-követő magatartással teszik. Diákjaink több mint kilencven százaléka tanul tovább főiskolán, egyetemen, az országos ranglistán nyolcszáz középiskola között a harmincnegyedikek vagyunk. Ez arra kötelez minket, hogy értelmiségi pályára készülőket indítsunk el a felsőoktatásba.
– Korábban az iskola a templommal és a plébániával egységet alkotva működött. Mi a helyzet ma?
– 1912-ben még a Váli utcában működött az iskola, 1927 és 1929 között készült el a Villányi úti épület, a templomot pedig csak ezt követően állították. Mellette helyezkedett volna el a rendház, s olyan lett volna az egész, mint egy kis Versailles, a történelem azonban közbeszólt. Az 1948-as államosítás idején a teleknek ezt a részét elvették, s pártfőiskolát létesítettek rajta, megszakadt tehát az egység. Régen az iskola tele volt pap tanárokkal, akik egyben a plébániai teendőket is ellátták, az iskola és a templom valóban egyetlen egészet alkotott. Ma is megvan az együttműködés, csak nem annyira szoros és mindennapos, mint 1948 előtt volt, hiszen tanáraink közül csupán egy végez lelkipásztori szolgálatot a plébánián, s a diákok is tágabb földrajzi környezetből érkeznek.
– Mit gondol, igazgatóként mi az elsődleges feladata?
– Szerencsés az örökségem. Az 1997-es újraalapítás, avagy a „második honalapítás” remek körülmények között ment végbe. A jelentős helyi támogatásnak és a kiváló tanároknak köszönhetően volt mire alapozni. Tanulmányi téren vannak változások. Célunk, hogy magas szintű nyelvi képzést biztosítsunk a tanulóknak, és nagy hangsúlyt fektetünk a reáliákra. A latint kötelező tantárgyként megszüntetjük ugyan, de tanítását a klasszikus műveltség tárgy bevezetésével továbbvisszük. Fő feladatom megtartani és átadni a ciszterci szellemiséget, azt a sokoldalúságot és mozgalmasságot, amely iskolánkra mindig is jellemző volt.
– Endrédy Vendel például tipikus ciszterci pedagógus volt, akiért rajongtak a diákok. Él még az emléke a gimnáziumban? Ismerik a diákok?
– Nehéz helyzetben van az a pedagógus, aki pergő világunkban száz évvel ezelőtt élt, ráadásul szerzetesi ruhát viselő tanáregyéniséget akar közel vinni a gyerekekhez. A jubileumi évet úgy építettük fel, hogy a mának is üzenő pedagógusokat kézzelfoghatóvá tegyük a tanulóink számára, ezért vetélkedőt, ünnepi műsort, kiállítást rendeztünk. Endrédy Vendel, Brisits Frigyes, Rajeczky Benjámin így mostanra – mondhatni – jó barátjukká vált a gyerekeknek. Endrédy képes volt úgy tanítani a fizikát, hogy minden diák megértse, ugyanakkor egyetemi professzorok ültek be óráira. Nemcsak azoknak tanított, akik természettudományos pályára készültek, hanem azoknak is, akiknek semmiféle affinitásuk nem volt a tárgyhoz. Diákjainak visszaemlékezései szerint szinte csodát művelt a katedrán, akarva-akaratlanul is megszerettette hallgatóságával a fizikát.
Endrédy 1921-ben nálunk kezdte, a Váli utcai mostoha körülmények között. Hihetetlen nagy formátumú pedagógus volt, a szó szorosabb értelmében, a maga kétméteres termetével, állandóan körülvéve gyerekekkel. 1938-ban nevezték ki igazgatóvá, egy évre rá zirci apáttá. Ám mindig megmaradt szentimrevárosi kötődésűnek, s apátként egyetlen lehetőséget sem mulasztott el, hogy visszatérjen a gimnáziumba. Aztán jött az iskolák államosítása, a rend betiltása és Endrédy letartóztatása. Embertelen kínzással vallatták, tudatmódosító injekciókat kapott, de azzal tartotta frissen magát, hogy egykori osztályai naplónévsorát ismételgette. Így 1956-ban testileg megtörten, de szellemileg épen szabadult. Nem sokkal később azonban újra bezárták. Amikor 1957-ben a szíve meggyengült, tartva attól, hogy esetleges halála nemzetközi botrányt kavar, kiengedték. Ezt követően 1981-ben bekövetkezett haláláig Pannonhalmán, az idős szerzetesek otthonában élt. Idén tehát az ő személyét emeltük ki és állítottuk a figyelem központjába. Az apropót az adta, hogy a generális apát bejelentette: a rend elindítja Endrédy Vendel boldoggá avatását. Példaként szeretnénk állítani a gyerekek elé, ezért adtuk ki az apátsággal együtt az Endrédy Vendel, a ciszterci pedagógus és mártírsorsú zirci apát című kötetet.
Fotó: Kissimon István
