Papírjaim ellenőrzése, cókmókjaim elzárása után túlesem az átvilágításon, s már haladok is felfelé a parancsnoki épület csigalépcsőjén. A falakon kétméteres festett üvegek díszelegnek, a legenda szerint Matuska Szilveszter, a biatorbágyi viadukt felrobbantója készítette őket a negyvenes években. A körletekben tett sétám előtt körülnézek az udvaron. Betonrengeteg, áthatolhatatlan falak és kerítések. De ott magasodik a kápolna tornya is. Az 1850-es években épült, amikor fegyházzá lett az egykor Mária Terézia által nemes ifjak nevelésére létrehozott intézet. Kis kitérőm után vissza az épületbe. Kattan a zár mögöttem a rácsos ajtón – „fegyházas” körletben vagyok. Csönd van. Senki sincs a folyosón, a zárkák zöld ajtaja zárva. Lakóik – ha nem járnak dolgozni – egy órát lehetnek kint naponta. „Börtönös” körletbe érve viszont azt tapasztalom, a súlyos vasajtók résnyire nyitva vannak, a mögöttük élők ugyanis többször is kijöhetnek. Bekukkantok egy zárkába: sötét van bent, doh-, dohány- és izzadtságszag. Lakói nincsenek itt, csak az ajtó melletti „lázlap” árulkodik róluk. A folyosón több fogvatartottal is találkozom, mindegyikük illedelmesen köszön. Az ötszázhúsz férőhelyes büntetés-végrehajtási intézetben több mint hétszáz fogvatartottat őriznek. A zárkákban hárman-négyen laknak, a nagyobbakban megesik, hogy tizenegyen. Többen munkával töltik a napot, például a nyomdában dolgoznak. Ellátogatok a brazil mintára kialakított úgynevezett APAC-körletbe is (APAC: Association for the Protection and Assistance of the Condemned – Szövetség az Elítéltek Védelmére és Támogatására), amely látszólag semmiben sem különbözik a többitől, valójában azonban nagyon is sokban: itt élnek azok a rabok, akik megtértek. Szigorú szabályaik miatt nem akárki kerülhet be közéjük: nem káromkodnak, nem néznek tévét, nem szemléznek pornóújságot. Ellenben – lelkigondozással egybekötött – négyórás beszélőre mehetnek havonta.
„Szegényház”
Az egyik folyosó végén fogvatartottak sorakoznak „mákos” fegyencruhájukban, Bibliával a kezükben. Közel negyvenen vannak. Lelkigondozásra várnak, én is oda tartok. Alig férünk be a pici szobába, amely a falakon lógó, fegyencek által készített festményekkel, képekkel olyan, mint egy oázis a fegyház sivár épületében. Kedvesen fogadnak. Az egyik fogvatartott átadja a helyét: ő majd a földre ül. Mikor mindnyájan elhelyezkedünk, Csuka Tamásné református lelkész, a fogvatartottak „Margit nénije” köszönt bennünket. Ökumenikus foglalkozáson veszünk részt, vannak itt reformátusok és katolikusok is. „Szegényház, az életem nem volt már szegényház, nem volt benne lámpás, sem kenyér, sem áldás, nem volt benne semmi jó” – éneklik teli torokból, a dalt szerző kántoruk, maga is elítélt, szintetizátoron kíséri őket. A fülbemászó dallamok után bizonyságtételek következnek. Néhányan megrendítő őszinteséggel vallanak bűneikről, tesznek tanúságot hitükről. Vannak közöttük tíz-húsz évet leült emberek, többszörös visszaesők. Egyesek ezelőtt még soha nem hallottak arról, hogy Krisztus meghalt értünk a kereszten, mások viszont keresztény neveltetést kaptak, hittanra, templomba jártak, de nem vették komolyan Istent. Börtönbe kellett kerülniük, hogy rájöjjenek, mi mindent adhat nekik. Meggyőződésük, hogy nélküle nem lehet kibírni bent. Ám vele jól érzik magukat, nyugodtak, kiegyensúlyozottak, boldogok, s ami a legfontosabb: lélekben szabadok. Egyikük elmondja, hogy a héten megalázták, de eszébe jutott Krisztus szenvedése, s nem lázongott. Társa arról beszél, hogy már képes imádkozni azért az emberért is, akire nemrég még haragudott. Többen örömmel újságolják, hogy imáik meghallgatásra találtak, s családtagjaik érdeklődni kezdtek a hit iránt. „Tízperces telefonbeszélgetéseink nyolc-kilenc perce azzal telik, hogy magyarázom a páromnak az evangéliumot” – meséli nevetve egyikük.
Hívők és „kamuhívők”
A legtöbben azért kezdenek lelkigondozásra járni, hogy találkozzanak a bűntársakkal, akiket más körletekben helyeztek el. Van, hogy a lelkész pirít rájuk: „No, mennyiért adják azt a cipőt, amit nagyon próbálgatnak ott a pad alatt?” Ám a „kamuhívők” – ahogy a börtönzsargon mondja – hamar kikopnak. A váci börtönben egyébként szinte mindenki ártatlannak vallja magát, csak épp rosszkor volt rossz helyen, esetleg nem is ő volt. Egyedül a lelkigondozásra járók ismerik be tettüket, tudják, hogy vétkesek, s jogos büntetésüket töltik, de hisznek benne, hogy Isten megszabadította őket bűneiktől. Mintegy kétszázan vesznek részt lelkigondozáson. „Legalább ezzel a kétszázzal nincs bajunk” – szokták mondani az őrök. A rabok járhatnak istentiszteletre, bibliakörre, filmklubra és egyéni lelkigondozásra is. Az ökumenikus alkalmak mellett külön református és katolikus foglalkozások is vannak.
Az intézet főállású lelkésze – immár tizenkét éve – Csuka Tamásné. Számára a legfontosabb, hogy legyen bent keresztény olvasnivaló, s legyen sok olyan alkalom, amelyen a fogvatartottak hallhatják az evangéliumot. Polcain megannyi ilyen-olyan nyelvű biblia kapott helyet, legutóbb például orosz kiadásút kért valaki. Margit néni legfőbb célja, hogy az emberek ne kerüljenek vissza a börtönbe, és éljenek Isten útmutatása szerint. Feladatai között szerepel, hogy irányítsa, összehangolja a missziósként bejáró lelkészek munkáját. Eleinte ő is önkéntesként járt ide. Évtizedekkel ezelőtt szintén lelkész férjével nap mint nap elmentek a börtön komor falai előtt, s arra gondoltak, milyen jó lenne bent is hirdetni az igét. Ez azonban nem volt lehetséges, hisz 1949-ben megszüntették a börtönlelkészi szolgálatot, s a lelkészek legfeljebb csak fogolyként léphették át a börtön kapuját. A rendszerváltozáskor engedték be őket ismét, a börtönlelkészi szolgálatot viszont csak az ezredfordulón állították vissza. Minden magyarországi intézmény kapott egy lelkészt, többségében katolikust, esetenként reformátust vagy evangélikust.
Emberek vannak bent
Vágner Mihály diakónus katolikus foglalkozásokat tart Vácott. Kilenc éve, munka mellett jár be, heti két-három alkalommal. Mint mondja, meghívást kapott, tudja, hogy neki itt dolga van. „Semmi más nem vagyok, mint egy szürke csacsi. Az a szamár, amelynek a hátán Jézus bevonult Jeruzsálembe. Behoztam hozzátok Jézust. Én néhány óra múlva kimegyek, de ha akarjátok, ő bent marad veletek” – szokta mondani. Ezeken az alkalmakon általában énekelnek, imádkoznak, beszélgetnek, de néha rajzolnak és színeznek is. A diakónus vallja: emberek vannak bent, nem elfajzott, hanem elesett, megtévedt emberek.
M. J. mintegy tíz éve él itt. Úgy fogalmaz: életellenes bűnt követett el. Csupán a börtönben döbbent rá, mit tett, s már nagyon megbánta. Mivel kint vallásos életet élt, bekerülve már a kezdetektől kereste ennek lehetőségét. Imádsággal sikerült túljutnia a nehézségeken. Szerinte nekünk, keresztényeknek egyetlen nap sem szabad megfeledkeznünk Krisztus szenvedéséről. Ő életét adta a bűnösökért, értük, börtönben lévőkért is, s talán nekik van a legnagyobb szükségük rá.
Kerek Gyula a börtönben tért meg. Többek között emberölési kísérlet és rongálás miatt csukták le, nem először. Korábban nem tudta megszólítani Isten, ám amikor legutóbb, néhány éve letartóztatták, egész életében elkövetett bűnei teljes súlyukkal zuhantak rá, s ő összeomlott alattuk. Isten nevét kiáltotta, noha nem is ismerte őt. Ma már hálát ad, hogy börtönbe került, mert úgy érzi, ennek köszönhetően menekült meg. „Kerek Gyula élt harminchárom évet. Nincs többé. Egy négyéves Gyula van, aki csak nő és nő, egészen addig, míg el nem ér az Isten országáig” – mondja. Neki az okoz örömet, ha odamehet a másikhoz, s hirdetheti az evangéliumot, még ha sokan kigúnyolják is emiatt. Néhány hónap múlva szabadul, s már tudja, mihez fog kezdeni: időseknek, betegeknek segít majd, erre hívja Isten. Sejti, hogy nem lesz könnyű odakint, de biztos benne: Istenben marad, s még egyszer nem fog visszakerülni.
Mi lesz velük kint?
Mindnyájan hasonló meggyőződéssel, elhatározással hagyják el a börtönt. Ha azonban visszatérnek oda, ahonnan jöttek, ha megkeresik a régi bandát vagy a családot, egyenes út vezet vissza. Margitka nemegyszer a szabadulás napján a kapuban várja s úgynevezett félutas házakba kíséri őket, ahol egy-két évig lakhatnak, összeszedhetik magukat, újrakezdhetik az életüket. Akik nem maradnak meg az Úr útján, azokat visszaviszik a rendőrök, akik viszont megmaradnak, azokat ő maga szokta visszavinni, a többiek hadd lássák és hallják: nem kell feltétlenül betörésből élni, másképp is meg lehet állni a helyüket odakint. A „régiek” évente kétszer-háromszor járnak vissza, de néha az is előfordul, hogy az intézetparancsnok engedélyezi: néhány fogvatartott pár órára rövid eltávozáson találkozhasson példaértékű életet élő egykori társaival, ismerkedhessen a külvilággal.
Hivatalos adatok szerint sokkal kisebb a visszaesők aránya azok között, akik a börtönben jó útra tértek. Ám nem kis feladatot jelent visszailleszkedni a társadalomba, már csak azért sem, mert a társadalom egyáltalán nem befogadó, és ugyanígy az egyház sem. Kivételek persze mindig vannak. Kerek Gyula nemrég levelet írt a falujának, amelyben bocsánatot kért mindazoktól, akik ellen valaha vétett, akiket meglopott, kirabolt. A plébános felolvasta sorait a templomban, s válaszában biztosította: az emberek egytől egyig megbocsátottak neki, s várják, közösségükbe fogadják. Megannyi szentírási részlet, de a tékozló fiú története kiváltképp jól példázza a fogvatartottak életét, épp ezért gyakran előveszik a foglalkozásokon. Bűn és bűn között Isten előtt nincs különbség – fejti ki Margitka. Mint mondja, mindegy, hogy a víz alatt ötven méterrel fulladunk meg, vagy öt centivel. Az Úr előtt csupán kétféle bűn van: a megbánt és a meg nem bánt bűn. Az előbbire van, az utóbbira nincs bocsánat. Ezek az emberek a börtönben megbánták bűneiket, s eleget szenvedtek miattuk. Már csak az a kérdés: ha Isten megbocsátott nekik, mi miért nem?
