A kivételes tehetségek közé sorolták itthon és külföldön. Színművész és énekművész volt, nagy súly nehezedett rá. Fájdalmas szeretettel, gyönyörűséggel gondolunk szolgáló évtizedeire, előadó-művészetére, amely dalban-versben lelkéből szakadt fel, és hangja ezüstfonalán jutott el hozzánk. Fájdalmas, hogy élőben többé nem hallhatjuk.
Húsz esztendeje szegődött énekmondó küldöttként Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatóhoz, aki egészen közel vitte a legtisztább forráshoz. Ezt vallotta: megörökölt múltbéli kincseink, szellemi értékeink továbbéltetése nyelvünk, nemzetünk megmaradásának záloga. Lelkébe ültette őseink buzgóságának ének- és imádságvirágait. Úgy tekintett e dúsan termő mezőkre, mint a mindennapi kenyérre.
Többször meghívtam főiskolásaim közé irodalmi, zenei programokra. Ilyenkor legkedvesebb dalkincsét hozta magával. És énekelt templomi rendezvényeken, és szerkesztőségünk karácsonyi ünnepségén is. Szeretetajándék volt valamennyi szereplése, fontos keresztény küldetés teljesítése.
Őrzöm dedikált lemezeit, köztük a Domokos Pál Péter emlékének ajánlottat: archaikus népi imádságok, Mária-siralmak, legendák fölvételei szólalnak meg róla. Ezt íratta a borítóra: „A lemez az épülő csángó-magyar iskola javára készült.”
A felejthetetlen átélés, a szándék „szent művészettel” igazolt pecsétje valamennyi fölvételén fölfedezhető. Fellépéseinek titkát ez adta.
Néhány éve a szegedi dómban – meditációs órában – mezőségi énekkel nyitott benső ajtót: „Én fölkőttem szép piros hajnalban…” Az ablakokra, az oltárra, a szentélydíszekre villanó fényben úgy láttam az arcát, mint örök fiatalét: „ráötvöződött” a dallam nemes zománca, a versimádság, amit közben mondott. Ősz volt. Nem sejtettem: úgy jön el az idei lombhullás, hogy ő nem köszönti szakrális szívvel a hajnalt, hanem mi mondjuk el fölötte könnyfátylas arccal: „Nyugodjál már, virágom…”
