Aznap február kilencedike volt. Platánfák, újságosbódé, hömpölygő tömeg: béke a Boulevard Saint-Michelen. Hogy csinálják? – kérdeztem magamban, s máris érkezett az olcsó magyarázat: „Könnyű nekik, az anyagi javak, az a fránya történelem, leigázók és leigázottak…” – De valóban ennyi volna csupán? És nálunk nem lehetne?
Néztem a kerítések árnyékát az aszfalton, a sirályokat, a színes fakapukat és a rézkilincseket. Hirtelen megakadt a tekintetem egy virágcsokron. Rózsacsokor volt, barna csomagolópapírba burkolva, a kapu kilincsére tűzve. A Boulevard Saint-Michelen még egy apró figyelmesség is milyen más! Így már érthető, miért vonzó egy francia nő. Párizsban még nőnek lenni is más” – gondoltam, miközben a csokor felé szaporáztam lépteimet.
Kék tintával írt sorok a csomagolópapíron: „Emlékül Simone Weil születésének századik évfordulójára, aki a Boulevard Saint-Michel 37. szám alatt élt családjával.”
Nem jutottam szóhoz. Megrökönyödve álltam. Egyszerre minden másként festett: a platánfák, az újságosbódék, az andalgó emberek, a zsongó kávéházak. Eszembe jutottak iskolai irodalomóráim, és eszembe jutott a csokor ihletőjének néhány mondata: „Próbáljunk álmodozás nélkül szeretni. Szeretni a puszta jelenségeket, minden közvetítés nélkül. Amit így szeretünk, az valóban Isten.”
A Boulevard Saint-Michelen minden más.
