Fotó: Mészáros Ákos
Száz évvel ezelőtt, 1917-ben még javában zajlott az I. világháború. Ma már senki sem él azok közül, akik megjárták az egykori lövészárkokat, háborús frontokat. Maradtak nekünk, utódgenerációknak nagyapáink emlékezései, vagy az elmúlt évszázadot épségben átvészelt, sérülékeny képes levelezőlapok, családi fényképalbumok. Előfordulnak közöttük harctéri felvételek is, de a legtöbb kép inkább az ütközetek szünetében készült, érthető okokból, hiszen akkor nem lőttek. A családi albumok és az asztalfiókok mélyén rejtőző, képes levelezőlapként hazaküldött tábori fényképek között rengeteg vizitkártyaszerű, egész alakos portré is van, amelyek megőrizték az egykori katonák arcát, alakját.
A sárguló képek nézegetése közben tudomást szerezhetünk arról is, hogy milyen technikával voltak felszerelve az akkori katonák. Hatalmas méretű, ormótlan messzehordó ágyúk, nehézkes, pontos célzásra nem nagyon alkalmas puskák, kezdetleges páncélkocsik, sőt, meglepő módon még biciklik és sok egyéb más tárgy is feltűnik a képeken.
Felmerül a kérdés, vajon hogyan élték át a nehéz időket az itthon maradottak, a hátországban élők, a hozzátartozók, akik nem a harctereken teljesítettek szolgálatot. Róluk is maradtak fényképek, levelezőlapok, amelyeknek sikerült átvészelniük az elmúlt száz évet. Akkoriban még nem volt totális háború, a frontvonalak, a ténylegesen egymás ellen harcoló katonák nagyjából az országhatárok környékén, az úgynevezett harcmezőkön csaptak össze, legalábbis eleinte.
Ember az embertelenségben címmel családi fotóalbum-pályázatot hirdetett 2014 őszén a fotográfia 175. évfordulója és az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából a Stefánia Palota – Honvéd Kulturális Központ. Az Etele úti Budapesti Művelődési Központ Galériája 2017 tavaszán az erre a pályázatra beérkezett képes anyagból remek kiállítást rendezett. A pályázat kiírói olyan családi fotókat vártak, amelyek még az I. világháborút megelőzően vagy a háború idején készültek, és történeteket mesélnek nagyszüleink életéből. Tizenöten neveztek be a pályázatra mintegy százhatvan-száznyolcvan fényképpel, levelezőlappal. A határon túlról is érkeztek fotók, valamint a honvédség állományából is akadtak jelentkezők. A részt vevők többsége a családi örökségét küldte be – többnyire elektronikus úton.
Volt olyan család, amely igen nagy mennyiségű fotográfiával jelentkezett, és egész történetét, családfáját megosztotta a nyilvánossággal, sőt, még igen színvonalas, vetíthető összeállítást is beküldött a pályázatra. A képek a frontéletet és a hátországi, polgári hétköznapokat is bemutatják. A legtöbben a dokumentumok mellé leírták a képen szereplők élettörténetét is.
Az egyik beküldő Szalai Mária volt Csicsóról. Ő a nagyapjáról készült fényképet és a róla szóló rövid történetet osztotta meg az érdeklődőkkel. Idézzük fel ezeket a sorokat: „Soha nem látott nagyapám emlékének…
Kovács Ignác (1891/92–1914?). Száz év távlatából szeretném nagyapám emlékét felidézni egy-két sorban, ahogyan nagyanyámtól hallottam. Az értelmetlen és kegyetlen első világháború kitörésekor sorban jöttek a katonai behívók a fiatalemberek részére. Így az én nagyapámnak, Kovács Ignácnak is mennie kellett. Az édesapámat, aki még nem volt egyéves, itt kellett hagynia, ahogyan a feleségét és a faluját is. Akkor még nem lehetett tudni, mikor látja őket viszont, vagy a legrosszabbat, hogy soha többé. Sajnos a nagyapám soha nem jött haza. Hiába várta a nagyanyám és a fia, aki folyton azt kérdezte, mikor jön haza apa. Nem jött, de még hírt sem kaptak felőle, hiába kerestette őt a nagyanyám a Vöröskereszttel a háború után. Sokáig nagyon nehezen éltek, segélyt sem kaptak, egyedül nevelte az édesapámat. Elbeszéléséből tudom, hogy aratáskor félrészességet vállalt. Úgy kellett dolgoznia, mint a férfiaknak, csak a zsákolást csinálták meg helyette. Sokat dolgozott a gazdáknál, mosást, meszelést vállalt, csakhogy a fia, az én apám semmiben ne érezzen hiányt. Később tudott venni egy kis házat, amiben már mi, unokák is nevelkedtünk. Én most már jól benne vagyok a korban, elnézegetem a nagyanyám régi, megsárgult papírjait, melyeken a háza adásvételi szerződése van, annyi idegen nevet olvasok, emberekét, akik már rég nem élnek, akiktől a nagyanyám darabokban vette meg a földet, ahogy mondta: egy kis búzának, kukoricának, meg krumplinak, amiből élni tudtak. Ebben az internetes, mobilos világban hihetetlennek tűnnek ezek az életformák, de így volt és nagyon igaz is volt.”
A hátországból a legérdekesebb képeket és történetet a Cséry családról láthatjuk és olvashatjuk. Szinte mindenki hallhatott a Cséry-telepről. Egy időben szólás-mondás is lett: „Hová való vagy? Talán a Cséry-telepre?” – hallottam néha az udvaron velem együtt játszó társaimtól. Amint a beküldött anyagból kiderül, Cséry Lajos, a családalapító nem akármilyen ember volt. A család pestszentlőrinci birtokán hozta létre a Cséry-féle Szemétfuvarozási és Feldolgozási Gyár Rt.-t. A szeméttároló és -feldolgozó telepet 1872-ben alapította meg. 1891-től a maga által üzemeltetett gőzvasúton („szemétvasút”) szállíttatta a főváros szemetét az Ecseri úttól a feldolgozótelepig, majd a szemétlerakóig. A hulladékot fajták szerint osztályozták, a hasznosítható anyagokat különválogatták, feldolgozták. Cséry szabadalmat jelentett be, a szerves hulladékból adalékanyagok hozzáadásával termőföldet állított elő, melyet kertészeteknek és szőlészeteknek adott el. A vállalkozás 1900-ban részvénytársasággá alakult. A Cséry-telep ma közel hatvanhektáros területen fekszik a XVIII. kerületi Ipacsfa utca mentén, a Közdűlő és a Kettős-Körös utcák között. A Cséry családról készült fotókat a Bossányi család tagjai küldték be a pályázatra. A képek felidézik a múltat, a háború előtti éveket, amikor még szebb idők jártak. Szánkóznak a Cséry testvérek. A Balatonnál nyaralnak a Cséry lányok, vagy éppen teniszeznek. Kiegyensúlyozott polgári jólét tükröződik a felvételeken.
Szintén figyelemre méltó egy másik fénykép és levél, amely jól jellemzi az akkori időket. A pályázatra beküldött képes levelezőlapot Décsi Lajosnak írta a bátyja, Laczi. „Szeretettel Décsi Lajosnak 31. hon. gy. ezred V. menetszázad I. szakasz. Tornaterem, Veszprém, elküldve: Pozsony 914, XI./22-én. Kedves Öcsém Lajos! Írott lapodat megkaptam és hazulról is kaptam csomagot, és neked egy fényképedet küldött az Ágneska. Ez az én fényképem nagyon rossz, de már nem akartam visszaadni a fényképésznek. Tedd el emlékbe, mert ha elmész, tudja Isten látjuk-e egymást többet. Már alighanem nekem is el kell menni. Most már a Jóisten óvjon meg minden bajtól és jó egészséget kíván szerető bátyád a sírig. Laczi! Isten veled és velem.”
Nem tudjuk, visszatértek-e a háborúból a Décsi testvérek. A beküldő, Nagy Amália, erről már nem írt semmit. Azt azonban tudhatjuk, hogy sokan voltak, akik nem jöttek haza a frontról. Jól emlékszem, gyermekkoromban a nyarakat Szombathelyen töltöttem a nagyszüleimnél, egészen a nagyapám haláláig, 1965-ig. Minden héten egyszer kivillamosoztunk a Kálváriáig ketten a nagypapával, és az első világháborús emléktáblánál végigolvastuk a hősi halottak neveit, azokét, akik egykor a nagyapám bajtársai voltak. Elmondtunk egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet, és csak ezután mentünk haza. Nagyapámnak „szerencséje” volt, csak az egyik lábát vesztette el 1914-ben, Galíciában. A háborút járt generáció tagjainak egész életét meghatározta ez az „élmény”. Az életben maradottak, az egykori bajtársak közül sokan jó barátok maradtak életük végéig. Emlékszem, esténként átjártak egymáshoz beszélgetni, egy fröccsöt meginni, és a régi időkre emlékezni.
Ady Endre, aki a kezdetektől háborúellenes volt, a következőket írta Ember az embertelenségben című versében: „Ékes magyarnak soha szebbet / Száz menny és pokol sem adhatott: / Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban, / Újból-élő és makacs halott. // Borzalmak tiport országútján, / Tetőn, ahogy mindég akartam, / Révedtem által a szörnyüket: / Milyen baj esett a magyarban / S az Isten néha milyen gyenge.”
