Így lépek a múzeumba, s Limbacher Gábor igazgatóval, a kiállítás megálmodójával innen folytatjuk. A néprajzkutató hagyománytiszteletével, születésről vallott keresztény meggyőződésével mintha Prohászka Ottokár püspök, Fülep Lajos vagy Illyés Gyula gondolatait követné: – Aggódás, mégis reménység vezet a szorongattatásban egy nemzet fennmaradásáért. Nagy volt a halandóság száz esztendeje is, de nagy volt a gyermekáldás. Ma is vannak holtak, élők, vannak születések, a kegyelem fája mélyen ver gyökeret – minden látszat ellenére. Isten áldása a születés. Korábban – talán e téren is lehetne változtatni –: a temetésen a kisgyerek anyja karján ült. Manapság – félelemből – „eldugják”. Mintha nem lenne folytatódás – odaát. – Efféle érzések motoszkáltak bennem. Az energiaátvitel most sem hiányzik az élet és halál közti időben, s az a bizonyos gyökér tartja a fát, melyet nem szabad kivágni. Az Élet fáját. A régiek gyermekszeretete, az otthonosság a születéskor mintha visszatérne, hiszen a kórházi elrendezés is egyre inkább az otthont idézi: a szülői jelenlét, a környezet, a szívélyes közösség. A múlt a kiállításon a jelenbe lép: a fogyasztói társadalomban segít fölidézni a gyermekáldás szépségét, örömét, egyke helyett a többgyermekes összetartozás erejét, annak a véleménynek eloszlatását, hogy kihal a nemzet. A bibliai időkben Szent Anna, a gyermektelen igazolja: csoda bármikor történhet…
Már az ő leányának dicséretével folytatom az imént hallottakat Péguy-vel: „A kegyelem fája s a természet fája / Úgy összefonódik testvéri csókkal, / Hogy mindkettő lélek, és mindkettő testi, / Mindkettő hajótest, mindketten árbocok.” Fotós barátommal együtt járjuk a kiállítótermet. A rendező, Mészáros Veronika néprajzos, három gyermek édesanyja. Ő is az elidegenedés ellen ténykedik: a múlt évben Kisboldogasszony napján nyílt meg a Születés-kiállítás. Többféle érzés tölti el a látogatót. Emlékszem, házasságkötéskor mágikus módon is igyekeztek biztosítani a gyermekáldást: a lakodalmi asztalra rozmaringos almát tettek. Galgamácsán Vankóné Dudás Júlia ezt azzal toldotta meg, hogy már az esküvői menetben rozmaringágas almát vittek a menyasszony és a vőlegény előtt.
Áldott állapot. Egy Felsőörsön talált, a Krisztus előtti V. évezredből származó, gyermeket váró női idol fogad az egyik vitrinnél. Házi szentélyben végzett rituális cselekmény tárgyi maradványa – mondja az igazgató. Három áldott állapotú asszonyfigurát mutat a következő tárló. Aki gyermeket várt, sokat imádkozott a Szent Szűzhöz és Annához – áldásért. Istennek tetsző életet éltek. Egykori falum szokása idéződik fel, amikor azt hallom: – A várandós babonás félelemmel óvta magzatát. Gyakorta figyelmeztették a kismamát: óvakodjék a nyulat megbámulni, nehogy nyúlszájú legyen a gyerek. Az öltözetről is tanúskodnak a képek: csak a XIV. században jelennek meg a „mamaruhák”. Régen az uralkodó viseletét követték az erre adó nemesi hölgyek. Az első igazi kismamaöltözetet a barokk korban leljük.
A hagyomány, a születéstörténetiség mellett a kiállításon korunk orvostechnikája is megjelenik – a születés minden fázisában. A tárlat középpontjában a szülés áll, amelyről újabb tablók adnak áttekinthető képet. Az imádságos összeszedettség mellett értesülünk hiedelmekről, amelyek a féltést igazolják: nehogy baja essék anyának, csecsemőnek. A biztonság érdekében a szülés körül segédkező asszonyok (!) a teret is úgy alakították, hogy az anya nyugalomban vajúdjék. Emitt egy bőrtáska, a „női dolgokra” specializálódott bábáé. Margitka tűnik elém falunkból, a „madámka”, ahogyan nevezték. Mintha hallanám a szavait a születés szent voltáról. Hivatásának kegyelme szólt a lelkéből.
Szűcs Zsuzsa grafikus tervei alapján és családja segítségével veszprémi, Malom utcai házuk udvarán hatalmas méretben elkészítettek egy anyaméhet, hogy belebújva a látogatók újra átélhessék a magzati lét biztonságát. A kezdeményezők 2009-ben még a helyi Lélek Éled Kör tagjai voltak, s a Születés ünnepe rendezvényre valósították meg az ötletet. Az anyaméh most itt várja a látogatókat a múzeumban.
Emitt egy XIX. századi ágy hívja fel magára a figyelmet. Kaposvári mestermunka. Mellette bölcső. A nevezetes Boldogasszony ágya – így ismeri-mondja a hagyomány: „frissen szült” asszonynak és újszülöttjének készített fekhely. Az ágy köré fehér leplet akasztottak. Ezzel választották el az anyát és gyermekét a környezetétől. Sok helyen szülési lepellel borították, melyet a mestergerendához rögzítettek. (Külön történet a mestergerendáé, amely a „fenti védelmet” is jelképezi.)
Ha újszülött érkezett, megadták a módját a komatálnak Veszprém megyében is. A menüt az édesanyának komák, szomszédok, rokonok vitték – felváltva. A komakosár edényei kizárólag erre szolgáltak. A figyelmes gondosság az étekben ugyancsak megmutatkozott. Német nemzetiségieknél az első nap tyúkhúsleves gőzölgött a komafazékban, egy tálon a levesben főtt tyúk és az előre kifőzött levestészta kapott helyet. Csak második és harmadik nap bővült kalóriadúsabb fogásokkal és borral is az „étlap”.
A várandósság utolsó harmadában szóltak a szülők annak, akit keresztszülőnek akartak. „Ha úgy lesz, elhívunk komának” – hangzott az óvatos felkérés. A keresztelés szentségének kiszolgáltatásához tartozó paraliturgikus tradíció ma is lélekre ható. Otthon, a templomba induláskor a bábaasszony megkérdezte: „Mit visz, komámasszony? – Kereszteletlen bárányt!” Hazatérve az ajtónál ez a kérdés hangzott: „Mit hoz, komámasszony? – Keresztelt bárányt! – Akkor bejöhetnek.” A népi szakrális „dramaturgia” ilyen bensőséges teológiai tömörségre képes.
A tárgyak, fotók, szövegek az ország különböző részeiből „sereglettek” a múzeumba. Vannak köztük várandóshiedelmek leírásai Csíkból és Nyugat-Szibériából származó, hanti nyelvrokonainknál fellelhető dokumentumok. Közülük való az a dicsérő ének, amelybe az anya beleénekli gyermekének születése helyét, körülményeit; gazdagságot, szerencsét énekel, amelyre emlékezzék egész életében. Anyaság, születés. Mindkettő bölcső a lét vizén.
Fotó: Fábián Attila
