A gregorián kutatás legfrissebb eredményeire is kitérő „zenés beszámolóban” példaként említett darabokat a Schola Gregoriana szólaltatta meg ifj. Sapszon Ferenc vezényletével. Béres Györgyöt előadásának rövid összefoglalására kértük. – A Biblia és a zene kapcsolatáról megszámlálhatatlan előadást lehetne tartani, hiszen jóformán minden zeneszerző merített szöveget, témát, gondolatot a Szentírásból. Ezért csak szűkebb szakterületemről, a gregoriánról szerettem volna szólni. A későbbi korokkal való kapcsolat persze adott, hiszen többszólamú „nyugati” zenénk a liturgikus gregorián énekből alakult ki, így a gregoriánt az európai zenekultúra alapjának, bölcsőjének, forrásának tekinthetjük. A gregorián szövegek túlnyomó része zsoltáridézet, evangéliumi részlet vagy Jézus szavainak „összefoglalása”, de annak idején vértanúaktákból kiemelt „saját” szövegeket is dallamosítottak – külön misét, propriumokat írtak a mártírok tiszteletére. A gregorián valójában nem zene (ezért helyesebb dallamosítást mondani a megzenésítés helyett), hanem imádkozó ének. A legrégibb ismert kódexek a X. századból származnak. Ezeket megnézve azt láthatjuk, hogy a mise és a zsolozsma szövegei fölé jeleket írtak. A neumák nem a dallamot, hanem a szkóla vezetőjének intését, kézmozdulatát jelölték. A gregorián szemiológia ezeket a kódexekben előforduló jeleket kutatja. Példaként az úgynevezett Hartker-kódex néhány részletét idéztem, elemeztem. E 2093 antifónát tartalmazó kódex a gregorián kutatói számára nagyon fontos és értékes dokumentum. Boldog Hartker Sankt Gallen-i bencés szerzetes 1008 körül írta le a zsolozsmák dallamait, a zsoltárokhoz tartozó antifónákat, a leckék utáni responzóriumokat. Az énekeket szöveg fölé írt jelekkel látta el. A különböző vízszintes és függőleges vonások, betűk (rövidítések) az előadás módjára – hangsúlyokra, dinamikára és a tempóra – vonatkozó utasítások.
A jelek elsődleges funkciója a szöveg tagolása volt, a kódexekben ugyanis nincsenek pontozások, írásjelek. Másik feladata egy-egy szó kiemelése, „lassítása”, nyújtása, ami az adott szótagok szebb kiéneklésére hívta fel a figyelmet. Jeleket nemcsak szótagok fölé, hanem a szó végére is tettek, hangsúlyozva annak jelentőségét; ugyanakkor a lekerekítéssel a következő szó fontosságára is utalhattak. Valójában tehát retorikai jelekről beszélhetünk, amelyek a szöveg megértésében és értelmezésében játszottak szerepet. A gregorián szemiológia alapítója, Eugène Cardine 1968-ban kiadott könyvében írta le, hogyan kell énekelni a jeleket. Cardin követőiként a hogyan tisztázása után mi arra keressük a választ: miért éppen úgy kell énekelni. Ennek eredményeként jöttünk rá a szöveg, a dallam és a neuma közti – előbb említett – szoros kapcsolatra.
Előadásomban kitértem a misetételek összetettebb, bonyolultabb rendszerére is, ahol egy-egy szótag fölött hosszú dallam, három, négy vagy több hangot átfogó melizma található. Ezúttal néhány olyan jellegzetes formulát próbáltam a közreműködő szkóla segítségével bemutatni a hallgatóknak, melyek érdekes és sajátos kifejezőerővel irányítják a figyelmet a szent szövegekre. A szkólák előadásmódja sokat változott az idők során. Korábban úgy énekeltük a gregoriánt, hogy minden hangnak ugyanaz volt az értéke, ami szögletessé és kicsit unalmassá tette az interpretációt. A gregorián szemiológia segítségével a hiteles, szabadon szárnyaló és értelmet kereső gregorián ének világához jutottunk közelebb…
