Betlehemnek városában…
Fotó:Lambert Attila

 

A keresztény lélek nem képes elszakadni Jézustól, és saját életét – amely esetemben már gyermekkoromtól egybeforrott az övével – nem tudja elválasztani tőle. Elég időm adatott, hogy többször is el­olvassam az evangéliumok gyermekségtörténetét, s hogy életem elmúlt évtizedeinek karácsonyi emlékei is leperegjenek a szemem előtt. Beleszülettem a kereszténységbe, ha lehet ilyet mondani. Január végi gyermek lévén február 2-án, Urunk bemutatásának ünnepén (régebbi nevén Gyertya­szentelő ünnepén) részesültem a keresztségben. A karácsonyt értékes örökségként katolikus keresztény családomtól kaptam. Ünnepeltük, belenőttem és szerettem, minden évben vártam. Velem nőtt és mélyült mostanáig. A kisgyermekkori karácsonyestéből csak a fényre és az örömre emlékezem, az ötvenes évekből az egyszerűségre, az 1956-os karácsonyunkból a szegénységre. Az ajándékozó Jézuska is, és mi is szegények voltunk, mint a Pásztorok mezeje. Pontosan emlékszem a Jézuska nagyon gyakorlatias, hasznos és apró ajándékaira, de mégsem a szerény ajándék, hanem a bensőséges és csendes öröm maradt meg bennem. Kitapintható volt a megélt szeretet. Amikor az évek során eltűnt a gyermekkor bűvölete és varázsa, kirajzolódott annak belső megérzése, majd megélése, hogy a karácsony nem külső események sora, s nem karácsonyfa, netán gazdag ajándék kérdése, hanem mélyből fakadó öröm, a befogadás és az elfogadás tapasztalata. A karácsony Isten műve, Isten ajándéka a szívemben. Karácsony az Isten világára való rácsodálkozás, a befogadás ajándéka. Erre a felismerésre nagy szükség volt, főként 1968 karácsonyán, amikor a lelkileg kifosztott ember sivatagában, egy vidéki laktanyában töltöttem a karácsonyt, a fájdalmukat és az otthoni ünnep utáni vágyukat kábulatba rejtő katonatársaim között. Talán ez az élmény és fájdalmas tapasztalat hozta meg számomra azt a megvilágosodást, amely megélt hitté vált bennem. Isten nem látványosan, hanem csendesen, feltűnés nélkül, a galamb gyönge lábain érkezik hozzánk. Mert ő, Isten, ő teremtett minket szabadnak, és úgy tiszteli a szabadságunkat, hogy még a nekünk és értünk nyújtott szeretetében is tapintatos. Szelídségével még egy lepusztult emberi világ közepette is felragyogtatja az új életet, és fényt, cselekvő, teremtő szeretetet ajándékozhat. Ez a hit és ez a várakozás töltötte be évtizedeim szerzetesi karácsonyait.
A szenvedés is ajándék, az érlelődés kegyelme. Az emberi sivatagban csodálkoztam rá Izaiás próféta Istenbe vetett hitére, hatalmas és vigasztaló látomásainak eget és földet szétfeszítő, erőt adó képeire. Láthattam és jártam a sivatagot. A sivatag üres, az ember világa belül, a szívében van. Úgy gondolom, hogy megértettem Izaiást: ahol a semmi, a puszta sivatag, a homoktenger és az emberi kiszolgáltatottság, a szenvedés, a magány és az égető szomjúság szinte kézzel tapintható, ott megjelenik Isten hírnöke, és istentapasztalata megrendültségéből a vigasztalás képeit mondja el szenvedő sorstársainak. Művészként fest lángoló szavaival, hitre lobbantja hallgatóját. Nemcsak hiszi, hanem belső tudással bizonyossága van arról, hogy ezen a fájdalommal és siralommal teli földön, „a siralom völgyében” – ahogy középkori testvéreink fogalmaztak – csak egyetlen menekülés van: ha Isten maga jön értünk, szétszakítja az eget, és közénk jön, hogy megszabadítson. „A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát, akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad. Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik. Úgy örülnek majd színed előtt, ahogy aratáskor szoktak örülni, s ahogy akkor örülnek, amikor a zsákmányt osztják (Iz 9,1–3).” Egy elgyötört és megnyomorított nép. A nemzedékek örök emberi sorsa miatt nem hallgathat a próféta, elemi erővel tör ki szívéből a vigasztalás szava: „A dicsőség koronája leszel majd az Úr kezében, királyi fejdísz Isten kezében. Nem hívnak többé elhagyottnak (…), hanem így neveznek, »gyönyörűségem«, mert az Úr örömét találja benned (Iz 9,1–6).” Ahogy a pásztor vállára veszi tévelygő és nélkülöző bárányát, úgy gondoskodik rólunk az Isten. Olyan földre vezet bennünket, ahol a sivatagban forrás buggyan, a hegyeken patakok fakadnak és vizek csobognak, liliomok illatoznak. Olyan helyre vezet bennünket, ahol majd „a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket (…) az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja a kezét az anyatejtől elválasztott gyerek. Nem ártanak, és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert (Iz 11,6–9).”
Izaiás az istenélmény elsöprő erejével beszél. Annyira hihetetlen a prófétai szó, hogy az emberi lélek nem tehet mást, mint feltétel nélkül hisz, mert Isten az Erős, a Szent, a Halhatatlan, a Lenyűgöző és az Ellenállhatatlan. Ő a Szabadító.
Isten maga jön el. Fenséges érkezése békességet hoz, mert Gyermek születik nékünk, és benne mi is újjászülethetünk. Izaiás könyvét nem véletlen olvastatja adventben Anyánk, az Egyház. Olvastatja, hogy ebből a hitből tanuljuk meg Isten megváltó Igéjét, a Betlehem városában testté, testvérünkké lett Jézust felismerni, Isten irgalmas szeretetét befogadni. Nemcsak hallgatni, hanem befogadni kell, cselekednünk is kell. Eléje kell mennünk, utat kell építenünk, amikor Isten hatalmas és újjáteremtő szavára a völgyek felemelkednek, a hegyek lesüllyednek.
Fokozhatatlan Izaiás képi világa, s általa Isten üzenete. Nemcsak elénk és értünk jön Isten, hanem úgy örül nekünk, mint anya a gyermekének, mint vőlegény a menyasszonyának. Isten megtapasztalt szeretetében mi magunk is körtáncot járunk, mert örömünk kifejeződése nem lehet más. Nem lehet más, mert ő szeretet, a Szeretet.
A megélt hit az, ami képessé teszi Isten teremtményét arra, hogy Jézus példájára úgy szeresse a barátait, hogy életét adja értük. Ebből fakad az a távlat, az a mély és belső erő, amellyel életünk szenvedésével, s végül a halállal is szembe tudunk nézni. Isten hozzánk hajló irgalmas szeretete a mi gyógyszerünk, az emberi nem gyógyszere. Isten a názáreti Gyermekben, Jézus Krisztusban gyógyított meg bennünket.
Karácsonykor Jézus Krisztus betlehemi születését ünnepeljük. De az ünnepen nemcsak a múltra emlékezünk, hanem saját életünket is ünnepeljük. Nagy Szent Leó pápa ezt így fejezi ki: „Amikor tisztelettel ünnepeljük Megváltónk megjelenését, kiderül, hogy saját kezdetünket ünnepeljük (II. 1,131).”
A XXI. században élünk. Isten csodálatos világa veszélyben. Mozgalmakat indítunk, hogy a teremtést és közvetlen környezetünket, a tiszta vizet, a tiszta levegőt megmentsük önpusztító fejlődésünktől. Az „emberiség nagy családja” ábrándnak tűnik, mert háború dúl a világban, békétlenség van az emberek szívében. Véreinket, keresztény testvéreinket üldözik, de más embertestvéreink is üldöztetésben élnek, menekülnek, egy jobb világra vágynak. A gazdagok gazdagságukban boldogtalanok, a szegények kiszolgáltatottságukban reménytelenek. Ilyen világban ünnepeljük 2016 karácsonyát, Jézus Krisztus betlehemi születését. Krisztus születése a világ szenvedése és vajúdása ellenére is erővel tölt el bennünket. Karácsonykor saját újrakezdésünket is ünnepeljük. Isteni élet van bennünk. E nélkül az ünnep nélkül nem vennénk észre az isteni életet önmagunkban. Azt tartanánk csak életnek, ami látható: munkánkat, sikereinket és kudarcainkat, emberi kapcsolatainkat, az elismerést, a figyelmet, a szeretetet, a minden­napi örömeinket és szenvedéseinket. Elkerülné a figyelmünket, hogy Isten maga van bennünk. Karácsony jeleire – karácsonyfa, gyertyafény, karácsonyi ének – szükségünk van, mivel Isten megtestesülésének titkát hirdetik. Mind­ezek megértetnek valamit abból, hogy világunk Isten eljövetelével megváltozott, és benne egy kicsit otthon érezhetjük magunkat. Amikor a Gyermeket csodáljuk, vágyunk arra, hogy bennünk is megmaradjon a gyermek adottsága: az eredetiség és a természetesség, az elevenség és az őszinteség, a frissesség és az ártatlanság. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten megszületett, és bennünk is megszületik, amit Angelus ­Silesius így fogalmaz meg:
„Szülessen meg bár Krisztus ezerszer Betlehemben, ha benned nem születik meg, örökre elvesztél.”

Pannonhalma, 2016 karácsonyán

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..