Ezért válik oly fontossá Márta és Jézus párbeszéde. „Én vagyok a feltámadás és az élet… Hiszed ezt? – Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” Ami itt ki mondatik, az valójában a kereszténység húsvéti hite – méghozzá elővételezett, prófétai módon, Krisztus kereszthalála és feltámadása előtt. Nem véletlen, hogy János evangélista végül hangsúlyozza, hogy a csoda láttán sok zsidó hitt Jézusban, a főtanács pedig ettől fogva egyértelműen halálra szánta őt.
Keresztényként épp ez okból meg kell kérdeznünk magunktól: képesek vagyunk-e ennek a hitnek az örömében élni? Ferenc pápa joggal jegyzi meg: „Vannak keresztények, akiknek úgy tűnik, nagyböjti stílusuk van, húsvét nélkül” (EG 6). A kereszténység nem egyszerűen valamiféle dogmarendszer vagy erkölcsi értékrend, világtól való elfordulás és kiábrándulás, nem pusztán a nagyböjt vallása – hanem a húsvété! A hit fő kérdése nem az, hogy miként vélekedsz az Abszolútumról és a morális rosszról. „Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek” (Jak 2,19). A középpontban ez áll: hiszed-e, hogy Jézus Krisztus a feltámadás és az élet? Ő az erő, a hatalom, a minden rossz és a halál fölött diadalmaskodó élet és öröm! Benne hinni éppen ezért szintén erő, hatalom, győzelem, élet és öröm! Ezért írja Jakab a fentebb idézett mondat után, hogy a hitnek tettekben (vagyis az élet valóságában) kell megmutatkoznia.
Felkészülve a közelgő húsvétra, így hát el kell határoznunk: a feltámadás és az élet hitében akarunk mind mélyebb gyökeret verni! Nem engedjük meg, hogy reményünket, szabadságunkat, örömünket bárki vagy bármi, akár még a rossz legborzalmasabb formája is elrabolja tőlünk! Mi életet találunk az Életben, a mi életünk: élet a legnagyobb bőségben, feltámadás, amely nem ismer olyan sötétséget, olyan gonoszt, amely kimondhatná a végső szót!
