A szöveg azzal a megállapítással kezdődik, hogy az egyház létezésének tulajdonképpeni célja az evangélium hirdetése. Ezért mi, hívők, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy az egyház határain túllépve elmerészkedjünk mindenhová, ahol emberek élnek.
Bergoglio bíboros beszédében keményen elítélte a papi hiúság minden formáját, és azt, ha az egyház önmagával foglalkozik. Kijelentette: ha az egyház nem megy az emberek közé, hogy hirdesse az evangéliumot, hanem inkább saját ügyeivel foglalkozik, akkor köldöknézővé válik, „teológiai nárcizmusba” esik. Azzal áltatja magát, hogy Jézus Krisztus benne él, valójában azonban már eltávolodott tőle.
Az egyháznak ki kell lépnie védett falai közül. A„perifériára” kell mennie, hogy ott tetteivel és szavaival evangelizáljon.
Végső soron csak kétféle egyházkép van – hangsúlyozta felszólalása végén a bíboros: az az egyház, amely Isten szavát hallgatja és hűségesen hirdeti, és az az egyház, amely magában, magától és magáért él. Ennek fényében kell „látnunk a lehetséges változásokat és reformokat, amelyek a lelkek megmentéséhez szükségesek”– fejtette ki nézeteit a bíboros a konklávé tagjai előtt.
