Csodáltam a tudós szerzetes helyszeretetét, figyelmességét, amelyben a közvetlenség és az egyszerűség „húzta az első szólamot”. Mert szolgáló pap maradt tudós munkái közben is – hétvégén: Szent Lőrinc templomában misézett, homíliát mondott, gyóntatott, beszélgetett az emberekkel. Élete végéig Béni bácsi maradt a városnak, kutatótársainak, sokunknak. Hányszor elmondta: – Egyszerű barát vagyok. Annak maradt a szó egyházi és polgári értelmében. Amikor nyaranta bekopogtattunk hozzá, breviáriumával találtuk: föl-le járt kis kertjében, ahol temérdek virág közt nemegyszer énekelve mondta a zsoltárokat, himnuszokat. Az imádság úgy tartozott életéhez, ahogyan tüdejéhez a levegő. Szobája bejárata fölé citerát akasztott, szerette ezt a hangszert. Elgondolkodtam: ha angyali kezektől megszólalna, a zsolozsmaszó alá pendítené a tiszta szép gregorián hangsort, amely a zenetudósnak egyik fő kutatási territóriuma volt; jácintnak, „rózsakertnek” tartott minden hangjegyet. Ehhez tartozott a népének- örökség és – dallamkutató lévén – a magyar népdalok kimeríthetetlen világa. Felejthetetlen marad 1986, életének nyolc és fél évtizedes jubileuma. Az egész város zenével telt meg: kórusok jöttek, szólisták, az akkori idő több jelese a tudományban, művészetben. Mintha nem földi tereken jártam volna azon a napon templomtól az utcák soráig. Este pásztortűz lobbant, a magyarság legszebb táncaival ismerkedhetett a sokaság. Éreztem, a délelőtti példásan felépített, hálaadó liturgia magyar gregorián dallamkincsét komolyságával sok század hazai népzenéje követheti. Minderről egyesek nem tudtak? Mert egy olyan zenei akció indult, amely konzervatívnak minősítette a drága örökséget. Rajeczky Benjámin halálának ötödik évfordulóján, egy tekintélyes zenei lap ekként írt az egyházzenészről, népzenekutatóról: „Zenei látóköre tágabb volt, mint bárkié egyházzenész társai között. Kodály tanítványa és eszméinek bár jókedvű, mégis megalkuvásmentes, kérlelhetetlen képviselője. Legfőképpen annak, ami Kodályból a legfontosabb: az értékek engedmény nélküli tisztelete. S volt-e, van-e bármire is nagyobb szükség az egyházzenei értékválság évtizedeiben?
A gregorián kutatója és művelője olyan iránytűhöz jutott, mely minden zenei javaslatot biztosan meg tud ítélni a liturgia és a szakrális zene abszolút mércéjén. Egyúttal mély, bensőséges szakértelmet szerzett azon a területen, mely már Liszt Ferenc koncepciójában is az egyházzene valódi reformjának kiindulópontja.
A fáradhatatlanul breviáriumozó és a zsolozsmát olykor fennhangon éneklő szerzetes élményszerűen itta magába az egyház liturgikus hagyományát. Míg más egyházzenészek úgy illesztgették be zenei eredményeiket a liturgiába, mint egy végső soron tőlük mégiscsak idegen közegbe, addig Rajeczky anyanyelvi szinten értette és beszélte a liturgiát.
A népzenegyűjtő és dallamok százait lejegyző népzenész megtanulta, hogyan lehet a magaskultúrát művelni úgy, hogy közben nem szakadunk el a néptől, s ugyanakkor hogyan lehet úgy a nép közelében maradni, hogy eközben nem engedünk jottányit sem az értékekből.”
Bölcseknek ennyi elég. Jómagam magas kitüntetésként fogadtam Béni bácsi és a kutatócsoport felkérését, amikor a megjelenő Éneklő Egyház Szent Gellért-énekének új szövegváltozatát rám bízták. Érdemminősítésnek Bárdos Lajos dicséretét.
Lángolnak a napraforgók, mint aranyos antennák. Abban a pásztói kis kertben is lángoltak a szerzetes körül. Fényhullámokat fogtak. Így is lehet tudni, hogy Isten az emberre gondol: kiemelte tudós szolgáját „a világ sűrűségéből”, és karjába zárta. Örömre hangolt az értesülés, hogy az idei pásztói ünneplésen a méltatásokban elhangzott Béni bácsi életének szentséges-híre, és hogy kezdeményezni akarják boldoggá avatását. Többször beszélgettem vele Bálint Sándorról, akit sokra tartott. Mátrai meredek ösvényen így szólt róla: – Az ilyen utakon járó tudja igazán, mi a szeretet titka. Sándor csendjében-türelmében, könyveiben ez is benne van. Szent Bernát örökszép himnusz-sorait ilyen példák nyomán értheted meg igazán: „Szent szeretet, (…) / minden örömöt ismer / s meri megcsókolni Istent / bizalommal, mindig hűn!” Ez már a misztikusok szava, de a valóság benső megélése nélkül elképzelhetetlen…
Misztikus egyikük sem volt, mégis kísért a gondolat, hogy égi vágyakban élők többet sejtenek Isten titkáról. A Teremtőről, aki fölvette az ember mozdulatát, jóllehet ő adta az embernek saját képmását. Az alázat ilyen.
Nagy pillanata lenne a magyar egyháznak, ha mindkét tudós fia oltárra kerülne, bizonyságul, hogy „az időt annyi csillogó lét / evezte és úszta vígan át / hogy a tóban az ámuló ég / benne feledte csillagát”. Modern franciától, Jules Supervielle-től vettem a négy sort. Attól a különös poétától, aki fénysugalmas gondolataival szebbé teszi az életet. De nem kell ehhez költőnek lenni…
Béni bácsi emlékműve a templomkertben 1992 óta látható. Szervátiusz Tibort kérte az önkormányzat, faragja süttői nemes kőbe alakját. Emlékművet készített, szerzetesruhás Rajeczky-alakkal. A leleplezése – megszentelése közösségi nap volt. Ifj. Bartók Béla – apja örökében – jelentős pénztámogatással segítette elhatározásukat. Három zseniális alkotó szellem jelenlétét regisztrálhattuk, amikor a lepel lehullt: Kodályét, Lajtha Lászlóét és Bartókét. Az első kettő Béni bácsi kutatómunkájának folytatását-kiteljesedését segítette a nehéz évektől, Bartók Lajtha barátjaként írta be nevét e krónikába. (Műveit Rajeczky tanár úr többször vezényelte a Szent Imre Gimnáziumban.) Ő a „felszabad(ú)lás” évében halt meg Amerikában. Ha itthon megéli 1950-et, bizonyára kimondja véleményét: Rajeczky Benjamin, a pap nem rossz szelleme a tudományosságnak. Az emlékmű gótikus architektúrájával először mintha nem hívná fel a figyelmet. Szó sincs hát hatásvadászatról, a művészet a benső természetével jelenik meg: az arányosság szépségével, amely a gregorián zenében, annak történeti kiteljesedésében is meglelhető, mint például a XII. század többszólamúságában. Nekem Szervátiusz emlék-kompozíciója gótikus alleluja, mint Magister Perotinus, a XII. századi francia kitartott korál alaphangjáról a merészen ívelő dallam, amely korabeli templomok oromzatát követi. Az emlékmű dombormíves szentély-fülkéjében a szinte lebegő szerzetes alakja úgy van jelen, ahogyan boldog lelkek sereglete mennyei szentélyben.
Fotók: Tóth József és archív fölvételek
