Azt mondják, Amerikában csak azt az embert lehet komolyan venni, akinek van terapeutája. Vajon miért annyira népszerű korunkban a pszichológia?
– Ennek az lehet az oka, hogy eligazodást és eszközöket kínál olyan nehézségek esetén, amelyek mindannyiunkat érintenek. Valószínűleg a legtöbben közelről is ismerünk olyan embert, aki valamilyen lelki betegségben szenved, láttuk vagy tapasztaltuk, hogy egy ilyen betegség milyen mértékben nehezítheti meg az életet. Egyre többen keresik a megoldásokat ezekre a helyzetekre, és az egyik nagy ígéret a pszichológiáé. De egy sor más fontos témában is a pszichológiához fordulhatunk. Hogy csak néhányat említsek: önismeret, párkapcsolati nehézségek, gyermeknevelés, szexuális problémák, evés- vagy alvászavarok, iskolaérettség, pályaválasztás, gyász, spirituális krízisek, és a sort hosszan folytathatnánk még. Ma már nem találunk olyan élethelyzetet, amelyet ne lehetne pszichológiai szempontból is megközelíteni. Sőt, nagyrészt a pszichológia adja a szavainkat, fogalmainkat, amikor magunkról, egymásról, szerepeinkről beszélgetünk. Ha épp nem is vagyunk ennek tudatában, a pszichológia elméleti és gyakorlati szempontjai már beszivárogtak a hétköznapjainkba, és végigkísérnek bennünket életünk legtöbb állomásán.
A tudományok önmeghatározásánál nagyon fontos, hogy világosan megfogalmazzák, mi is a tárgyuk. Mit vizsgál a pszichológia?
– A pszichológia tárgya a lélek, eredménye a lélekről szóló rendezett tudás. A baj csak az, hogy a lélek fogalmát tudományosan nem lehet definiálni, ráadásul lényegében filozófiai és vallási tartalmakat hordoz. A pszichológia, annak érdekében, hogy komoly tudományként kezeljék, a kezdeti időszakában igyekezett megszabadulni ettől a tehertételtől. Ezért aztán a jól megfogható, mérhető részletekkel kezdett foglalkozni. A pszichológiai kutatások elképzelhetetlen mennyiségű adatot halmoztak fel és rendszereztek az emberi gondolkodás, viselkedés, észlelés hátteréről, és ezekből az építőkockákból rendkívül hasznos modellek, elméletek és módszerek születtek. Például a kognitív neuropszichológusok feltérképezték az agyat, megnézték, hogy milyen agyterületek milyen funkciókért felelősek; az idegrendszer mely részeihez kapcsolódik a látás, a hallás, a tapintás, a beszéd, az emlékezet. Összességében több tízezer mérést és adatot kapcsoltak össze, és statisztikai módszerekkel bebiztosítva jutottak eredményre. Ez egy egészen más minőségű tudás, mint amikor e jelenségekről mindannyian megalkotjuk a saját „pszichológiánkat” némi tapasztalat, egy tucat információ és az ismerőseinkkel történő eszmecserék alapján.
Érdekli egyáltalán a pszichológusokat, hogy valójában mi a lélek?
– Ez a kérdés azoknál merül fel a legerősebben, akik a segítőmunka során terápiával, mentálhigiénével foglalkoznak. A pszichológiának ez a területe az előzőektől némiképp függetlenül járta a maga útját, mert egy krízisben lévő embernél nem lehet megvárni, hogy mindenre kísérleti válasz szülessen, és az egyéni nehézségek nem is szüntethetők meg statisztikailag igaz válaszokkal. Érdekes módon azt is kutatták pszichológusok, hogy a különböző tudományágakban dolgozó szakemberek mekkora hányada hisz valamiféle transzcendens létezőben. Arra jutottak, hogy a legtöbb hívő ember az elméleti fizikusok körében, a legkevesebb a pszichológusok, azon belül az analitikus pszichoterapeuták körében található. Amikor leül egymással szemben egy professzionális segítő és az, aki segítségért jön, szerintem nem lehet eggyel kevesebb dimenziója az előbbinek, mint az utóbbinak. Ezért is lehet, hogy amíg az egyetemi képzésben nem kap akkora hangsúlyt a világnézeti háttér kérdése, addig ahol a konkrét segítésről tanítanak, ott ez a kérdés megkerülhetetlenné válik.
A pszichológia kezdeteit jellemzi a vallással szembeni bizalmatlanság. Ez ma is így van?
– Ha a vallás és a modern tudomány küzdelmét nézzük, ami arról szól, hogy kinek a valóságértelmezése a helyes, ki birtokolja az igazság kimondásának hatalmát, hitelét, ki határozza meg, hogy milyen kérdések feltevése értelmes, akkor azt látjuk, hogy a vallás folyamatosan teret veszít. A természettudományok látszólag pontosabb és érthetőbb képet adtak a tárgyi valóságról, és kezelhetőbbé tették azt. Egy mérnöknek nem kell belekalkulálnia „Istent” egy híd tervezésének képleteibe, egy orvosnak sem az emberi test működésének elméleteibe, a fizikusok is megvannak nélküle, de vajon a pszichológus is megteheti-e ezt a lélekkel? Hiányozhat-e az ő képletéből is az Isten? A többi tudományterület a fizikai világgal foglalkozik, a pszichológia ezzel szemben az embernek egy olyan oldalával, amely már a vallási tanításokat is érinti, nem beszélve arról, hogy belép az erkölcs területére is. Mire való a harag? A bűnök melegágya, vagy épp valaki átlépi a határainkat, és erőre van szükségünk, hogy újra meghúzzuk azokat? A torkosság jellemgyengeség, vagy egy sebzett lelkivilág törekvése, hogy az evésen keresztül fenntartsa a lelki egyensúlyát, csökkentse a szorongását.
Az is biztosan feszültséget teremt, hogy legalább egy tucat olyan szakszó létezik, amelynek lényegesen eltérő jelentése van a vallás és a pszichológia nyelvezetében. Lélek, bűntudat, szégyen, harag, megbocsátás, akaraterő, áldozat, önfeláldozás, szeretet, szerelem, ego, istenkép, látomás – ki mondja meg, mit jelentenek ezek? Azt látom, hogy minél tudományosabb akar lenni valaki, annál fontosabb, hogy a szavaknak pontos és lehatárolt, jól definiálható jelentésük legyen. Ám minél lényegesebb, emberibb valóságról beszél valaki, annál tágabb, sokrétűbb jelentést ad a szavainak, annál inkább képekben, szimbólumokban, allegóriákban beszél. Ez is nehézséget jelent a párbeszédben. Végül a feszültségnek az is táptalaja, hogy sok neves pszichológus lett ateista vagy épp vallásellenes, és nem csak a múltban létezett ez a jelenség, a mai napig is tanítanak ilyen szakemberek az egyetemeken.
Ezek szerint a vallásos ember inkább kerülje a pszichológusokat?
– A feszültségek léteznek, ezért is nehéz egy hívő embernek pszichológushoz fordulnia, ezt magam is tapasztalom, miközben rendkívül termékeny együttműködésre is találunk példát. Kezdve attól, hogy létezik valláspszichológia, pasztorálpszichológia, kutatások folynak a vallásos élmények megismerésére. A különböző egyházak is igénybe veszik a pszichológusok segítségét, és természetesen vannak vallásos pszichológusok, olyanok is, akik valamilyen vallási hagyományt követnek és spirituális életet élnek. Több olyan pszichológust ismertem meg, aki misére vagy istentiszteletre jár, és néhányról azt is tudom, hogy imádkozik a klienseiért.
A vallások évezredes tapasztalatokat halmoztak fel a lelki életről, sokkal több gyakorlati és elméleti tudásuk van erről, mint azt gondoljuk, ám ezeket a pszichológiáétól teljesen eltérő nyelvezetben, szimbolikusan, allegóriákban, történetekben mondják el.
Számos szerzetes, pap, lelkész tekinti ma feladatának, hogy megpróbálja elvégezni ezt a fordítást. Magyarországon sokan ismerik Pál Ferit, aki katolikus pap, és mentálhigiénés szakemberként tíz éve heti rendszerességgel fordít oda vissza a vallás és a lélektan között.
A vallási szimbólumok, történetek segíthetik a pszichológust?
– Vegyük példaként Jézus életének, halálának és feltámadásának eseményeit. A születésünk titokzatos dolog. Mindannyiunkban feltámad a vágy valamikor, hogy felvegyük a kapcsolatot a legbensőnkben lakó igaz énünkkel, és azzal összhangban éljünk. Mindannyian tapasztaljuk, hogy az emberi élet elkerülhetetlen része a szenvedés. Történhet velünk olyasmi, amibe szinte belehalunk. És létezik az a tapasztalat is, hogy a legmélyebb pontot elérve, akaratunkat feladva újjászülethetünk, és átalakulva továbbélhetünk. Ez a történet így is nagyon fontos támpontokat adhat nekünk az életünk során, vagy egy professzionális segítőnek a munkájához. Érezhető, hogy itt a szavaknak egészen más jelentésük van, mint amit a tudomány vagy akár a vallás használ, mégis van értelmük és erejük.
Miként hozza vissza a transzperszonális pszichológia a spirituális dimenziót?
– A beszélgetésünk elején érintettük, hogy a pszichológiának mint az emberi lelket gyógyító tudománynak a gyökerei a vallásokban vannak, de ettől igyekezett elhatárolódni. Ennek az lett a következménye, hogy az emberről olyan modellek születtek, amelyekből sok minden hiányzott, és túlságosan leegyszerűsítették vizsgálatuk tárgyát. Aztán időről időre felbukkantak olyan elméletalkotók, akiknek éppen ezzel volt bajuk, azt gondolták, hogy az ember több ennél, és ezért visszahoztak a modellbe valami lényegit. Így jutunk el a humanisztikus pszichológiához, amely emberképébe visszaemelte az élményt, a kreativitást, a méltóságot és a szabadságot. A személy szubjektív élményének elfogadását és megértését helyezte a középpontba, viselkedésének kiszámítása vagy befolyásolása helyett. De még így is volt egy olyan ismert maradék – a még sok ismeretlenen kívül –, amit spiritualitásnak vagy transzcendens dimenziónak nevezünk. Ezt állítja a középpontjába a transzperszonális pszichológia.
Ennek az irányzatnak az egyik meghatározó alakja Abraham Maslow…
– Ő olyan embereket vizsgált, akik láthatóan elégedett, kiteljesedett, örömteli életet éltek. Az érdekelte, hogyan lehet ezt elérni, illetve mi motiválja ezeket az embereket. Vizsgálatainak egyik eredménye a szükségletek hierarchiájának piramisa. Leegyszerűsítve azt mondja, hogy amennyiben valaki számára már nem a közvetlen túlélés, a víz, az étel a kérdés, akkor elkezdi foglalkoztatni az érzelmi biztonsága, a másokkal való kapcsolata, a szeretet és az összetartozás megteremtése. Amikor ez számára többé-kevésbé kielégítően megvan, akkor az elismerés elnyerése lesz fontos, ezután a megértés, a megismerés vágya teljesedik ki, majd ha ez is eléri a kellő szintet, akkor a szépség, a rend, az esztétikai szükségletek kerülnek fókuszba. Ha ez is megvalósul, akkor az önmegvalósítás szükséglete kerül előtérbe. Maslow úgy találta, hogy az örömteli emberek ezen a piramison lépkedtek egyre feljebb és feljebb, és erre mindig a hiányzó szükségleteik motiválták őket, mígnem eljutottak arra a szintre, ahol azzal foglalkozhatnak, ami a saját bensőjükből fakad. Az élete vége felé azonban Maslow kicserélte a piramis csúcsán az önmegvalósító embert az önmagát meghaladó ember szintjére. Vizsgálatai során azt tapasztalta, hogy stabilan öröm- teliek azok voltak, akik találtak valami olyasmit, amiről el tudták hinni, hogy fontosabb önmaguknál, amiért érdemes áldozatokat hozni. Még azon az áron is, hogy alacsonyabb szükségleteiket korlátok közé szorítják. A vizsgált személyek között sokan voltak a vallásos, mélyen spirituális emberek, akikre illett ez a leírás, és átlagon felül elégedett, örömteli életet éltek.
Innen már csak egészen kis lépés felismerni például a kereszténység vagy más vallások tanításával való rokonságot, és visszaépíteni a pszichológiai emberképbe azt a képességet, hogy felül tudunk emelkedni önmagunk fontosságán. Minden emberre úgy kell tekinteni, mint egy kozmikus léptékű történet szereplőjére, aki nem csupán a külvilágban él és működik, hanem, akár tud róla, akár nem, egy belső úton is vándorol. Amikor a transzperszonális pszichológusok megpróbálják összegyűjteni, rendszerezni és alkalmazni mindazt a tudást, ami csak elérhető erről a belső útról, belső átalakulásról, akkor azt remélik, hogy segíthetnek azoknak, akik támogatásra, kísérőre vagy épp segítségre várnak a vándorlásuk során.
