Pár kilométerre vagyunk a határtól, otthon azt mondogatták, magyar rendszámú kocsival nem tanácsos most Szlovákiába menni. Nagy most ott a magyarellenesség… Én mégis jöttem, de úgy látszik, van bennem is némi aggodalom. Alkalmi ismerősöm azt mondja, itt béke van, „ismerik egymást az emberek. És nem bántják a határ túloldaláról érkezőt sem. „Mink is, meg a szlovákok is naponta-hetente átmegyünk… Az egyszerű emberek nem akarnak békétlenséget. Azt csak a politikusok szítják…” Ezt többé-kevésbé megerősíti Juhász Attila plébános is. A fiatal pap Rómában tanult a szaléziak egyetemén, most írja doktori disszertációját, amelynek témája a kiengesztelődés mint pasztorációs feladat.
– A kiengesztelődés lehet a válasz az emberek közötti problémák megoldására. Akkor tudunk idáig eljutni, ha tudatosítjuk: vétettek ellenünk, és mi is vétettünk. Azt tapasztalom, hogy a vallásukat gyakorló keresztények körében sokan úgy próbálnak küzdeni az előítéletek ellen, az ellenétek elsimításáért, hogy megpróbálnak tudomást sem venni róluk. Talán ezzel is magyarázható, hogy a magyar és szlovák főpapok kiengesztelődésének, az erről kiadott közös nyilatkozatnak nem volt igazán visszhangja a papság és a hívek körében. Az újabb keletű szlovák- magyar feszültségekkel kapcsolatban Juhász Attila azt mondja, ő is gyakran hallja azt a véleményt, hogy ezt a politikusok gerjesztik. Az emberek egyébként békességben élnek-élnének egymás közt. Ám ha sok hír szól ezekről a médiában, akkor hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy a szomszéd mintha rossz szemmel nézne ránk, és akkor már ezzel a gyanakvással figyeljük minden lépését. Hogy ez hová vezethet, arra rémséges példát mutatott a jugoszláviai háborúk sorozata…
Lehet, hogy bizonyos politikai körök érdeke a feszültség szítása – véli a tornai plébános -, de a helyzet azt mutatja: valamennyi feszültség mégiscsak van, ha lehet szítani… Nagyon fontos volna jobban megismernünk egymást, mert az előítéletek, a gyanakvások szinte mindig a másik nem ismeréséből, az ismeretlentől való félelemből erednek. Kutatások igazolják, hogy az egymás mellett élő, a másik nyelvét többé-kevésbé értő népcsoportok kevésbé előítéletesek, mint azok, akik közvetlen kapcsolatok híján csak a hírekből tájékozódnak. Torna valamikor megyeszékhely volt, ma három és fél ezer lakosú falu. Eredetileg magyar teleülés, de a hetvenes évektől, mikor megépült a cementgyár, nagyobb mértékű betelepülés kezdődött, amit a lakosság közötti keveredés is követett a vegyes házasságok révén. A három és fél ezer lakos fele-fele arányban magyar és szlovák. Igaz, ezzel kapcsolatban a statisztikák nem adnak pontos eligazítást, a népszámlálások alkalmával ugyanis – különféle megfontolásból – nem mindenki vallja magát magyarnak, aki pedig az. A templomba járók többsége magyar, így a liturgikus élet is hetven-nyolcvan százalékban magyar nyelvű. Igaz, templomba azok járnak, akik erősebben ragaszkodnak gyökereikhez, ahhoz az értékrendjükhöz, amelyhez hozzátartozik a vallásosság is.
– Ha mélyebben és tudatosabban élnénk meg hitünket, az segíthetne és bátorítana a feszültségek kezelésében, és hitelesebbé tenné kereszténységünket – mondja Juhász Attila. – Hogy csak egy példát mondjak: szentjeink életének példáját sem ismerjük eléggé. Cirillt és Metódot szlovák testvéreink mint a szláv kereszténység nagyjait ünneplik, de elfeledkeznek arról, hogy ez a két szerzetes görög volt, és nem azon fáradoztak, hogy kötelezővé tegyék a görög nyelv használatát, hanem megtanulták azok anyanyelvét, akikhez a küldetésük szólt. Mi, magyarok meg ugyancsak nem emlékszünk Szent István intelmeire, a többnyelvű ország erősségéről…
A józanság és a tisztesség teremtheti és szilárdíthatja meg a békességet itt, a Felvidéken is, nem pedig a meggondolatlan, provokáló magatartás – vallja Gábor Bertalan esperes a néhány kilométerrel keletebbre fekvő Szepsiben (Moldava nad Bodvou). Nagy-Magyarországról handabandázni Királyhelmecen vagy Dunaszerdahelyen ugyanúgy veszélyes, mint szlovák belügynek tekinteni mindazt, ami az itteni magyarokkal történik – hogy kétféle magyarországi magatartást említsünk. Igaz, az egyiket egy felelőtlen kisebbség képviseli, míg a másikat nemritkán a felelős kormány.
– Látni kell, hogy Trianon a Kárpát-medencében feldúlta a közügyek és az emberi szívek békéjét. Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy az egyesült Európa, a schengeni határövezet kiterjesztése az okozott károk bizonyos jóvátételének, a traumák enyhítésének lehetőségét is hordozza. Az átjárható határok nemcsak a kereskedelmet és a munkavállalás lehetőségét könnyítik meg, hanem egymás mélyebb megismerését is. Kiderülhet, hogy népszokásaink, énekeink és dalaink, építkezési kultúránk, viselkedési normáink sok közös vonást mutatnak, ami arra a tényre vezethető vissza, hogy ezer évig együtt éltünk. Amint levetjük az utóbbi száz esztendő szellemi kényszerzubbonyát, azonnal másként látjuk önmagunkat és egymást.
Gábor Bertalan – akit egyik kollégája szerint mértéktartó optimizmus és szenvedélyes józanság jellemez – úgy látja, a Kárpát-medence nemzetei 1989 után esélyt kaptak a Gondviseléstől, hogy egymást segítve éljenek, és közösen védjék és őrizzék mindenféle káros befolyásoktól azt a közös életteret, ahol harminc nemzedék élt és alkotott békében. Be kell látnunk egymásra utaltságunkat, és e felismeréshez hozzá kell segítenünk szomszédainkat is – az átjárható országhatár és az utca vagy a házfal másik oldalán is. Aki ma hatvannégy vármegyében gondolkodik, az álmot kerget. A XXI. század kihívásaira nem lehet a XIX. század módszereivel válaszolni. A keresztény embernek pedig azt is tudnia kell, hogy minden harag és gyanakvás, amelyet a szívében hordoz, először is őt rombolja. – Nem nyelvtörvényeket kell hozni, hanem tiszteletben kell tartanunk és meg kell tanulnunk egymás nyelvét. Szem- és fültanúja voltam, amint a királyhelmeci kórházban két nővér beszélgetett. Az egyik szlovákul beszélt, a másik magyarul válaszolt. Ám a beteghez mindketten az ő nyelvén szóltak. Ha törve is, vagy kisebb-nagyobb akcentussal beszélve azt a nyelvet, de a megértés és megértetés igyekezetével. Ez lehet a békesség és a kiengesztelődés útja.
