A falakat krémszínű, virágos selyemtapéta borította. Az óriási ablakokon beszökő fénynyalábok minden liliommintának más és más, pillanatok alatt változó kontúrt rögtönöztek. Kétoldalt gyönyörű, gigantikus festmények függtek. Nagy örömömre mindkét jelenetet rögtön felismertem: Jézus feltámadását és Mária mennybemenetelét ábrázolták. Nagyöblű, bordó plüss karosszékek és kanapék terpeszkedtek a hatalmas térben. A parkettán szinte csak lábujjhegyen mertem lépkedni, nehogy kárt tegyek a tükörfényes intarziaberakásban. Nagyapámnak volt hasonló stílusú mozaikos sakkasztala, igen nagy becsben tartotta. Abból itt több százat le lehetett volna tenni egymás mellé. Hátrafordulva, a hatalmas szárnyas ajtót keretező előkelő bársonyfüggöny mozgásából vettem csak észre, hogy a kékvörös-sárga zekés gárdista, aki eddig elkísért, lendületes hátraarccal eltűnt a hosszú folyosón.
Szívesen belehuppantam volna a csábító fotelek egyikébe, de most nem lehetett. „Ora pro nobis, sancta Dei Genitrix, ut digni efficiamur promissionibus Christi” – hallottam a nekem háttal, a középső nyitott ablaknál álló, fehér ruhás férfi veretes szavait. Az Úrangyala imádság utolsó sorai – a mikrofonnak köszönhetően – bezengték az egész teret, s aztán visszhangként tértek vissza több foszlányban a szobába. A korábban megbeszéltek szerint a terem bal oldalára sétáltam, és vártam Mauriziót, a társamat, hogy ő is foglalja el jobbra kijelölt helyét. Tizenegy évével kissé fiatalabb volt nálam.
Az elmúlt másfél hétben hihetetlen gyorsan követték egymást az események. Esti telefon a plébánosunktól. Kértek egy hithű kislányt, ajánlhat-e. Mérhetetlen megtiszteltetés lenne. Egy szent célért. Döbbent csend. Apám megnémult mosolya. Anyám könnyei. Szakadozott szavak, rövid válaszok. Mikor és hová? Szombaton gyónás, utána rövid tájékoztató. Igen, engedély kell. Tízezrek, de a sajtón keresztül milliók. Ehhez elengedhetetlen. Személyesen? Csak Giulia. Találkozni vele? Hát aznap, a nagy napon!
És most, néhány másodperc múlva mellé léphetek! Torkomban dobogott a szívem. Az osztálytársaimnak még nem is mertem elmondani. Nagyot néznek majd! „Et crucem ad resurrectionis gloriam perducamur. Per eundem Christum Dominum nostrum. Amen.” Véget ért az imádság, mi következtünk. Maurizióval együtt léptünk fel az ablak előtt álló néhány lépcsős emelvényre.
Nem tudom, az volt-e rám nagyobb hatással, hogy a szentatya mellett állhattam, vagy a látvány, ami fogadott. A kék eget egyetlen hatalmas fehér felhősáv uralta, amely szinte ráült a horizontra, a városra és a szemközti Gianicolo-domb olajfáinak tetejére. Mintha megpihent volna kicsit, hogy ő is helyeslő részese legyen a békekérés pillanatának. A tér közepén feketéllett az embertömeg, sok ezren lehettek. Valahol a szüleim is ott álltak… A kollonádok szabályos ellipszise innen fentről furcsa alakúvá torzult, mintha összenyomták volna. Meglepő volt látni a drasztikus színkontrasztot ég és föld között.
„Ukrajna lakói”, „imáimba foglalom”, „akik életüket vesztették”, „építő párbeszéd, kerülve minden erőszakos tettet”, „uralkodjon a béke lelkülete, és kerüljön előtérbe a közjóra való törekvés”. Annyira lenyűgözött az élmény, hogy csak ilyen szövegfoszlányok jutottak el hozzám. Zavaromban még a számat is beharaptam. A pápa ünnepi reverendája olyan közelségbe került hozzám, hogy piros pulóverem ujját súrolta. Hihetetlen volt az egész.
Ekkor hátulról valaki megérintette a karomat. Megfordultam. Egy öltönyös férfi a legkörültekintőbb mozdulatokkal egy galambot csúsztatott a kezembe.
– Nagyon óvatosan fogd! Ne szorítsd, de ne is hagyd, hogy kiszabaduljon! Ha eljön az ideje, jól nyújtsd ki a karod, de ne csak elengedd, hanem egy lendületes mozdulattal felfelé röptesd el! Ügyes leszel, minden menni fog – biztatott mosolyogva.
Visszafordultam. A világos és a sötét vizuális harcában a tenyeremben pihegő fehér madárka kibillentette az arány mérlegnyelvét. Nomen est omen. Végül is erre hivatott, hiszen békegalamb. Az egyházfő innentől a protokollt mellőzve, halk hangon adott jelt nekünk, mikor engedhetjük útjukra a szabadság szimbólumait. Magasra lendítve engedtem el a madarat, hogy a legszebb ívben szállhasson ki a palotából. Lent ujjongva tapsoltak az emberek, Ferenc pápa pedig széles mosollyal simogatta meg mindkettőnk kobakját. A katolikus egyház feje a mi fejünket! Szédületes élmény volt.
Már leléptünk az emelvényről, amikor furcsa morajlás szűrődött fel a térről. Az ünneplést egyik pillanatról a másikra rémület, kiabálás és kétségbeesés váltotta fel. Mi történhetett? A szigorú előírások miatt senki sem hajolhatott ki az ablakon, a biztonságiak a téren lévő kollégáktól kértek információt. Szörnyűség! A galambokat egy sirály és egy varjú támadta meg. A hírt mindenki döbbenten fogadta a teremben. A puszta tény is rémisztő volt. De mi történt így a béke szimbólumával? Máris üzenet jött volna? Válasz a gonosztól? Teljes zavarodottság lett úrrá a jelenlévőkön, egy kis időre még rólunk is elterelődött a figyelem.
Ekkor a hatalmas nyitott ablak látóterében néhány pillanatra feltűnt egy összegabalyodott fehér-fekete folt. Hangos szárnycsapdosással küzdött az életéért az egyik galamb. A dolmányos varjú kíméletlenül csípte, tépázta, ahol érte. Vajon ez lehetett, amelyet egy perce még a kezemben tartottam? A tehetetlenségtől kitört belőlem a sírás. Hogy történhetett ez meg? Kinek ártottak ezek az ártatlan madarak?
– Ne sírj, Giulia! Emlékezz inkább arra, mit tanít nekünk a Zsoltárok könyve! „Nézd, a gonoszok eltűnnek, de akik az Úrban bíznak, birtokolják a földet. Egy kis idő még, s a gonosz nincs többé, keresed helyét, és sehol sem találod. A szelídek ellenben uralják a földet, és élvezik a béke teljességét” (Zsolt 37, 9–11). Ebben higgy, és ne engedd megzavarni a lelked a gonosz színjátékával. A galambot én is nagyon sajnálom, de a jelenen mindig nézz túl, és bízz az Úrban! – engedett el szelíd öleléséből a szentatya, miközben letörölte könnyeimet. Majd ellépett mellőlem, és a feszület előtti térdeplőre rogyott. Keresztet vetett, és imádkozni kezdett.
– Szent Ferenc! Hittestvérem, névadóm, patrónusom! A te prédikációd szavaival fordulok most a gonosz madaraihoz: „Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt. (…) Jótéteményeiből, amelyekkel elhalmozott, láthatjátok, mennyire szeret Teremtőtök. Őrizkedjetek tehát, húgocskáim, a hálátlanság bűnétől, s azon legyetek, hogy szüntelenül áldjátok Istent.”
Az imádság szavait nem hallhattam. Viszont Szent Péter utódjától olyan meghatározó élményt és lelki útravalót kaptam ajándékba, amelyet soha nem felejtek el. Hiszen akkor és ott, a Vatikánban a csatát mégsem a sötét oldal nyerte meg…
