A bencés regula előírja, hogy a Miatyánkot minden imaóra végén el kell imádkozni, a laudes és a vesperás végén hangosan. Ezt a gyakorlatot az alábbiakkal indokolja: „A reggeli dicséret és a vesperás ünneplése sohase múljék el anélkül, hogy az elöljáró a végén mindnyájuk hallatára teljesen el ne mondaná az Úr imádságát, a miatyánkot, az egymásnak okozott nehézségek tövisei miatt, hogy így az imádságban tett ígéret is – amikor azt mondják: »Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsátunk« – kötelezze őket arra, hogy tisztítsák meg magukat az efféle vétkektől…” Az Úr imádságának „hiteles mondása” tehát a kölcsönös bocsánat függvénye.
Hogy a miatyánknak ezt az ötödik mondatát mennyire komolyan vették a korabeli keresztények, és mennyire hittek az isteni és emberi bocsánat egymásrautaltságában, azt negatívan példázza az elterjedt szokás: ha valaki nem akart vagy nem tudott megbocsátani, az kihagyta a miatyánkból az ötödik kérést, és hallgatott, míg azt a többiek mondták. Ezt a szokást kárhoztatja Szent Ágoston és Iohannes Cassianus is.
Nem imádkozhatjuk hitelesen az Úr imádságát, ha mi magunk nem törekszünk a megbocsátásra. Ugyanakkor a közösségben elmondott imádság elkötelezettség a jövőre nézve, hogy mindig a megbocsátás útját járjuk. Erre teszünk pecsétet a miatyánk elmondása után, amikor a békecsók gesztusával köszöntjük egymást. Az ókori ember kezét nyújtotta embertársának a találkozáskor, hogy mutassa: fegyvertelenül, békével érkezik. Az Eucharisztia vétele előtt letesszük fegyvereinket, üres kézzel és a kiengesztelődés szándékával köszöntjük néha nehéz testvéreinket, azzal a hittel, hogy Isten megbocsátó szeretete bennünket is megszabadít ebben a köszöntésben.
