Fotó: Lambert Attila
Augusztus 16-tól 23-ig ismét csángó tábor lesz Budapesten, a Rákosszentmihályon élő Petrovics Sándor szervezésében, akit 2014-ben a magyar szellemi örökség megőrzése érdekében végzett munkájáért Magyar Arany Érdemkereszttel tüntettek ki. A csángó estre szombaton mindenkit szeretettel várnak a szervezők.
– Amikor egy busznyi gyerek sír, mert menniük kell, mert annyira jól érezték magukat nálunk, és mi, a búcsúztatók is könnyezünk a búcsúzás miatt, hiszen annyira a szívünkhöz nőttek az egy hét alatt, olyankor mindig megbizonyosodunk arról, hogy ez az egész a mi jobbá válásunkról is szól. Gazdagodik a szívünk attól, hogy évről évre a vendéglátóik lehetünk, és érzelmileg is mélyen átéljük, hogy ez – mint Teréz anya mondta – még ha csupán csepp is a tengerben, ha nem volna, hiányozna belőle.
Petrovics Sándorral beszélgetünk Rákosszentmihályon, árnyas fák alatt, kávé és sütemény mellett. Pici, de édeni nyugalmú kertben ülünk a házuk mögött, ezért könnyen elhisszük, amikor azt mondja: neki elég ez, és nem szereti, hogy manapság az emberek egy része „agyon akarja nyaralni magát”. Az önzés már teljesen természetesnek számít, pedig néha megállhatnánk, és körülnézhetnénk a közvetlen környezetünkben is, például áthívhatnánk a szomszédot egy kis beszélgetésre.
Sándor már tizennegyedszer szervezi meg csángó gyerekek és tanáraik budapesti táborozását. A szép vállalásra tizenöt éve egy csíksomlyói élmény késztette: csodálkozva hallgatta, amint a csíksomlyói nyeregben a napfelkeltét várva csángó gyerekek énekeltek Nyisztor Ilona pusztinai énekes, az ottani magyar ház vezetője vezényletével. – Akkor hirtelen nagyon átéreztem, milyen gyengék, elnyomottak a csángók, és úgy gondolom, nincs is természetesebb, mint hogy az ember a gyengék mellé akar állni – mondja. – Azóta sokat olvastam a csángók eredetéről: ősi, etelközi águkról és a madéfalvi veszedelemről, az 1764 után az osztrákok elől elmenekült csoportjaikról, archaikus nyelvükről és a Kossuth-nagydíjas Kallós Zoltán által felvett több száz csángó népdalról. Híres tanítványának, Sebő Ferencnek óriási érdeme volt az, hogy sok évtizeddel ezelőtt többek között éppen a csángók dalaival és táncával indította el a magyarországi táncházmozgalmat, újratanítva a magyaroknak saját régi énekeiket, táncaikat. Így él tovább, marad eleven, bennünket alakító a kultúránk.
Az első táborok húsz-harmincfősek voltak, ma pedig már negyven-ötven vendéget fogadnak. A budapesti Kovász Egyesület, amelynek Sándor már huszonegy éve a vezetője, minden alkalommal befogadócsaládokat toboroz – szerencsére vendéglátókból ma már csaknem túljelentkezés van: huszonöt-harminc családra stabilan lehet számítani. – De ma is jelentkeztek még hárman – teszi hozzá a szervező.
– A budapesti hét jutalomút a gyerekek számára, akik ott, a szülőföldjükön sokszor csak az iskolai rendszeren kívül, a magyar házakban tanulhatnak magyarul beszélni, írni-olvasni, énekelni. A tanáraik főleg Székelyföldről érkeznek, és rosszul vannak megfizetve. A házak szerencsére tele vannak, pedig a környezet nem támogató. Régebben még a (román) pap is azt prédikálta, hogy a magyar az ördög nyelve! Pár évvel ezelőtt még óvták őket az anyaországi kapcsolatoktól is, és félelmet akartak kelteni bennük. Ezért különösen fontos ez a tábor, hiszen rácáfol minden esetleges bizalmatlanságra, aggodalomra. Bizonyítja, hogy Budapesten igenis nagyon szeretik a csángó gyerekeket. Akiket igen gyakran a nagyszülők nevelnek, mert a szülők külföldön, latin nyelvű országokban dolgoznak, hogy a családjukat fenn tudják tartani. Sajnos a mindennapokban a gyóntatástól a misén át a temetésig minden egyaránt románul zajlik. A templomok tele vannak, a csángók nagyon vallásosak.
A középiskolások Csíkszeredán és Gyimesközéplokon tanulhatnak magyarul, magyarországi továbbtanulásukat a Bethlen Gábor Alap támogatja. Nem egy gyerek a Kovász Egyesület által szervezett táborban szerette meg és kezdte intenzívebben tanulni a magyar nyelvet, ami lehetővé tette, hogy később nálunk végezzenek főiskolát, egyetemet. Ilyen volt például Gyurka Valentin, aki tanítóképzőt végzett itt, majd visszatért szülőföldjére, és ma Külsőrekecsinben tanító, négy gyermek édesapja. Január 9-én leégett a család háza. Jellemző Valentin gondolkodására, hivatástudatára, hogy amikor kiderült: Magyarországról támogatást kap az újjáépítéshez, így reagált: „Akkor hozzáépítek a házhoz még egy szobát, ahol magyar házat rendezek be!”
A tábor fontos programja a rákosszentmihályi Szent Mihály-plébánián szombaton hat órakor kezdődő szentmise utáni csángó est és táncház, közös nagy vacsora. Ez idén augusztus 19-én lesz. A szerdától szerdáig tartó tábor többi napja kirándulásokkal telik: Esztergomba, Visegrádra, a Parlamentbe, a Sziklatemplomba, a Margit-szigetre. A gyerekek között egész kicsik, hét év körüliek és tizenöt-tizenhat évesek is vannak. Egy-egy hosszú, sűrű nap után gyakran elhagyja a kikerülhetetlen kérdés valamelyik gyerekszájat: „Fagyi lesz, Sándor bácsi?”
A vendég gyerekek megérzik, hogy mennyire szeretik itt őket, és ez még szorgalmasabb magyartanulásra sarkallja őket. „Én is megyek magyarórára, és akkor majd engem is visznek Ungáriába” – mondogatják egymásnak. A csángók magyarok akarnak lenni. Mesélik, hogy az első világháborúban sírtak, és így panaszkodtak a fogolytáborban: „Román katonaként a mieink: a magyarok ellen kellett harcolnunk. Pedig mi hozzátok tartozunk.”
– Adni, jónak és befogadónak lenni jó – minden évben megéljük ezt itt, Rákosszentmihályon – mosolyodik el Sándor. – A csángók nem fogynak, tartják a katolikus és a magyar tradíciót – szegények, de mérhetetlenül gazdagok kultúrában, hagyományokban, mesékben és népdalokban, amelyekből a csángó esten népviseletbe öltözve gyönyörű csokrot nyújtanak át a vendéglátóiknak. Mi is kapunk tőlük, sőt talán mi kapunk többet.
