Fotó: Kissimon István
„Nem látjuk ennek az egész bevándorlásnak a végét, hiszen bőven van még utánpótlás, tudom. Éppen ezért mondom azt: szedjük össze magunkat és gondoljuk végig, hogy egész egyszerűen nem tartható a mi luxus életvitelünk. Milyen alapon mondjuk, hogy nekünk ehhez a kényelemhez jogunk van, másoknak meg nincs?” – fogalmaz az interjúban Beer Miklós.
„Amikor a kilencvenes évek elején járni kezdtünk Kárpátaljára, nem akartam elhinni, hogy az emberek ott napi egy német márkából élnek. Ennyi pénz elég volt nekik az életben maradáshoz. Nagyon kis túlzással, ez a mai napig így van. Mi mindig csak Nyugatra tekintünk, mint az a gyerek, aki a tornasor közepén állva csak a magasak felé fordul irigykedve. Az olyan természetes, ha egy orvos elmegy tőlünk Nyugatra hatszor annyit keresni. De ha hozzánk jönne valaki? Az maradjon csak otthon? Nekünk ebben a tornasorban a legutolsót kellene figyelnünk. Benne ugyanis a mindent teremtő Isten van közöttünk”.
A váci püspök azt is mondja: „Látom és hallom, mennyire összemosódik itt két dolog. Egyrészt a menekültek kérdése, legyenek bár tényleges menekültek vagy csupán gazdasági bevándorlók, másrészt a muszlimok jelentette veszély az európai társadalomra, ideértve a terrorizmust is. A legtöbbször hallott érvelés, hogy nem fogadunk be bevándorlókat, mert veszélybe kerül a vallásunk és a kultúránk, és különben is, az iszlám az eredeténél fogva uralkodni akar. Nem toleráns, nem integrálódik. Én azt hiszem, ilyet egy katolikus pap nem mondhat.”
Beer Miklós a vallási és politikai vezetők felelősségének hangsúlyozása után úgy összegez: „A keresztény hittel nekünk mindig Jézus keresztjére kell gondolnunk. A kezdetre és a végre. Az egész kérdéskört hívő emberként nem választhatjuk el a halál titkától. Hiszünk-e az örök életben? Az örök élet távlatából nézünk-e mindent ezen a Földön? Például a menekültkérdést. (…) Komolyan vesszük-e Jézus szavait, amikor arról az emberről beszél, aki egyre nagyobb csűrökbe gyűjti a termést: te szerencsétlen, még az éjjel számon kérik rajtad a lelkedet. Kié lesz, amit gyűjtöttél? Ha fékezni akarjuk a bevándorlást, akkor ezeket az egyre nagyobb csűröket ne itt építsük fel, hanem ott, ahol lényegesen nagyobb a szegénység. És ne morzsákat szórjunk az éhezőknek.”
Vallásosság vagy hit szerinti élet?
„Szoktam az adminisztratív kereszténység jelzőt is emlegetni. Ezt arra értem, amikor valaki csupán azért kereszteli meg a gyerekét, mert ez a szokás” – fogalmaz Beer Miklós, amikor az egyházzal kapcsolatban hangoztatott kifejezéseiről kérdezik. „Sokan az esküvőt is csak azért tartják a templomban, mert ott mégiscsak jobban mutat. Szoktuk még a temetési szertartást is kérni, mert biztos, ami biztos, pap temessen, és talán még a nagyobb ünnepek alkalmával a misére is elmegyünk, mert mégiscsak úgy illik. És eközben egyiket sem belső meggyőződésből, hanem csak megszokásból tesszük. Ez a gondolkodás valami nagyon halvány mélysége a hitnek. Ezért mondom azt, hogy manapság sokkal inkább a vallásosság dominál, semmint az élő hit. Ide sorolom ugyanakkor azt is, ha valaki betű szerint minden előírást megtart – lélek nélkül. Minden vasárnap ott van a templomban, tartja az első péntekeket, naponta ötször imádkozik, a külső formákat hibátlanul betartja, de valami egészen fontos, a hitből fakadó szeretet hiányzik belőle. Mai keresztény életünk nagy próbája, hogy eljutunk-e idáig. Hitünk bizonyítéka ugyanis a tetteinkben nyilvánul meg. Ne csak szavakkal és a törvények betartásával, hanem a tetteinkkel keressük az Úristen akaratát. Ami az önzetlen jóság és a szeretet.”
Az ország politikai megosztottságával kapcsolatban kijelenti: „Tudom, aki békéltetni akar, jobbról, balról is kap pofonokat, mégis következetesen mondom: az öntelt gőgből ki kell lépni. Olyan gyönyörűek Szent Pál szavai, amikor azt mondja, Jézus Krisztusban Isten kiengesztelődött a világgal. Az ellenségeskedést megszüntette és a válaszfalakat ledöntötte.”
Abortusz, eutanázia
A kérdésre, miszerint nem segítené-e az abortusz elleni küzdelmet, ha az egyház engedékenyebb lenne a fogamzásgátlás terén, Beer Miklós úgy válaszol: „Nem tudom azt mondani, hogy van egy biztos recept. Az irányokat azonban tudjuk. Az egyik ilyen irány, igazság, hogy a megfogant élet már emberi élet. A magzat az emberi létezést hordozza. Abból a magzatból nem lesz sem elefánt, sem bármi más, csakis ember. És teljesen önkényes és hibás gondolat arról beszélni, hogy hány hetes korától tekinthetjük embernek a magzatot. Micsoda ellentmondása a mai világnak, hogy másról se hallani szünet nélkül, mint a jogokról, például a gyerekek jogairól, közben pedig éppen a legvédtelenebbnek, a magzatnak veszik el a jogát az élettől.
A fogamzásgátlás kérdése egyházunkban ingoványos terület (…). Merem mondani a kérdésre, amit egykori drága tanárom, Gál Feri bácsi is mondott: mi, papok, ebbe ne szóljunk bele. Bízzuk ezt a házaspárra. Azt hiszem, a felelős családtervezés ott van az Úristen tervében. (….) Okoskodónak tűnik a számomra, hogy mi mindent előírunk. Óvatosan hozom ide Jézus szavait, aki a vallási előírásokkal kapcsolatban mondta ezt: megszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét. Az emberi szabályokhoz ragaszkodtok, de az Isten törvényét elhanyagoljátok.”
„Mindannyiunk életében jelen vannak azok a helyzetek, amikor meg kell kínlódnunk egy döntést. Amikor nem spórolhatjuk meg a kínlódást. Ahogy nincs egyértelmű, mindenkire egyformán érvényes recept a fogamzásgátlás, pontosabban a családtervezés esetében, ugyanígy nincs akkor sem, amikor a halálról, a szenvedésről beszélünk” – válaszol a váci püspök az eutanáziával kapcsolatos kérdésre. „Van egy kedves aneszteziológus barátom. Sokszor fordult elő, hogy éjszaka felhívott és megkérdezte, nem tudnék-e bemenni hozzá a kórházba. Olyan egyedül vagyok. Nekem kell eldöntenem, hogy leveszem-e a gépről a beteget, vagy sem – mondta. Bementem, beszélgettünk, imádkoztunk. Ilyenkor mindig felmerült: van-e még akárcsak egy hajszálnyi esély is az életre? Borzasztó nehéz a döntés. Előfordult, hogy én is csak azt tudtam mondtam neki: a családtagok már elbúcsúztak tőle, vállalni kell, hogy most már nincs tovább.
Megint csak kulcskérdés, honnan közelítünk. Csodálatos dolog a hospice-szolgálat. Amikor nem hagyják magára a beteget, mellette vannak, fogják a kezét, imádkoznak vele, ott lehet a család. Azt gondolom, hogy ha ott vagyunk egy betegágy mellett a szeretetünkkel, az imáinkkal, ha az Úristennek megköszönjük annak a betegnek az életét, akkor megadatik, hogy tudjuk, mikor kell elengedni őt.
Illúzió, hogy fontos a vagyon
Az életrajzi elemeket sem nélkülöző beszélgetésben Beer Miklós kijelenti: „Többször visszatérek ide: ez a világ elmúlik. A történelem folyamatában az egymást követő nemzedékek átadják a helyüket egymásnak, csak egy illúzió, hogy milyen fontos a fizetésünk nagysága, meg a félre tett pénzünk. Sokszor mondtam már szentmisén a híveknek: gondolkodjatok el, hogy ahol most ültök, ott ültek a ti nagyszüleitek, dédszüleitek, és Isten segítségével itt fognak ülni a ti unokáitok, dédunokáitok.
Egy lehelet az életünk, és nem tudjuk sem a napot, sem az órát, mikor ér véget. Ennek a térhez és időhöz kötött világnak egyszer vége lesz. Ugyanakkor az egyház küldetése, hogy ebben a világban Isten szabadító szeretetét, az örök élet üzenetét hirdesse. Ezt pedig azzal teheti, ha a napi gondokkal küzdő emberekkel vállal sorsközösséget, és nemcsak szavakban, hanem tettekben is. És ne felejtsük el, az egyház mi magunk vagyunk.”
A Szeressek ott, ahol gyűlölnek című interjúkötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban és az Új Ember webáruházában.
