Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A szentév befejeződött, ma visszatérünk életünk megszokott rendjéhez. Ugyanakkor mivel hátravan még néhány elmélkedés az irgalmasság cselekedeteiről, ezért ezzel folytatjuk.
Az irgalmasság lelki cselekedeteinek sorában ma két olyan cselekedetről lesz szó, amelyek szoros kapcsolatban állnak egymással: tanácsot adni a kételkedőknek és tanítani a tudatlanokat, vagyis azokat, akik ismeretek híján vannak. A „tudatlan” szó túl erős, igazából azokat akarja jelenteni, akik nincsenek a szükséges tudás birtokában, s ezért tanításra szorulnak.
Olyan cselekedetek ezek, amelyeket mindenki megélhet, egyszerűen, családi körben, de főleg a második, a tanítás, intézményesebb, szervezett formában is megélhető. Gondoljunk csak arra, hogy hány gyermek szenved még az írástudatlanságtól. Lehetetlen megérteni: világunkban, amelyben a tudományos-technikai fejlődés oly magas szintet ért el, írástudatlan gyermekek élnek. Ez igazságtalanság! Hány gyermek szenved attól, hogy nem kap oktatást! Nagy igazságtalanságról árulkodik ez a helyzet, mely a személy méltóságát érinti. Ráadásul oktatás nélkül az emberek könnyebben válnak kizsákmányolás áldozatává, és könnyebben érik őket különféle társadalmi bajok.
Az egyház – a századok folyamán – érezte, hogy kötelessége elköteleződni az oktatás területén, mert evangelizáló küldetése azt a feladatot is magában foglalja, hogy visszaadja méltóságukat a legszegényebb embereknek. Az első „iskolát” épp Rómában alapította meg Szent Jusztinosz a II. században, hogy a keresztények mélyebben megismerjék a Szentírást. Jusztinosztól kezdve egészen Kalazanci Szent Józsefig, aki megnyitotta Európa első ingyenes népiskoláit, hosszú azoknak a szent férfiaknak és nőknek a sora, akik a különböző korszakokban oktatást nyújtottak a legsanyarúbb helyzetűeknek, mivel tudták, hogy ilyen módon legyőzhetik a nyomorúságot és a hátrányos megkülönböztetést. Milyen sok keresztény van: világiak, megszentelt férfiak és nők, papok, akik életüket a gyermekek és a fiatalok oktatásának, nevelésének szentelték. Ez nagy dolog. Kérlek titeket, fejezzük ki tiszteletünket irántuk nagy tapssal! (A téren lévő hívők tapsolnak.) Az oktatásnak ezek az úttörői teljesen megértették az irgalmasságnak ezt a cselekedetét, és életformájukká tették azt a társadalom átalakítása érdekében. Egyszerű munkával és kevés eszközzel vissza tudták adni mérhetetlen sok személy méltóságát. Oktatásuk gyakran arra is irányult, hogy szakmát adjanak a fiatalok kezébe. Gondoljunk csak Bosco Szent Jánosra, aki munkára készítette fel az utcagyerekeket, az oratóriummal, aztán iskolákkal, műhelyekkel. Sok és sokféle szakiskola jött létre, amelyek felkészítettek a munkára, de emberi és keresztény értékekre is nevelték a fiatalokat. Következésképpen az oktatás valóban az evangelizálás egyik különleges formája.
Nagyon fontos, hogy fejlődjön az oktatás, hogy egyre többen elsajátítsák a biztos ismereteket, és szert tegyenek arra a tudatosságra, amelyre mindenkinek szüksége van az életben. A jó oktatás megtanítja nekünk azt a kritikai látásmódot, amely a kételkedés bizonyos formáját is magában foglalja, és arra szolgál, hogy kérdéseket tegyünk fel, és felülvizsgáljuk a már elért eredményeket az alaposabb tudás érdekében.
A kételkedők tanáccsal való ellátása mint az irgalmasság cselekedete azonban nem erre a fajta kételkedésre vonatkozik. Irgalmat gyakorolni a kételkedőkkel azt jelenti, hogy enyhítjük azt a fájdalmat és szenvedést, amelyet a kételkedésből fakadó félelem és szorongás okoz. Ezért a szeretet valódi megnyilvánulása ez, amellyel támogatni szeretnénk a bizonytalanságtól legyengült embereket.
Úgy gondolom, van, aki feltenné nekem a következő kérdést: „Atyám, nekem sok kételyem van a hittel kapcsolatban, mitévő legyek? Önnek soha sincsenek kételyei?” Sok van… Nyilvánvaló, hogy bizonyos időszakokban mindannyiunkban felmerülnek kételyek. Azok a kételyek, amelyek a hitre vonatkoznak, pozitív értelemben azt jelzik, hogy jobban és mélyebben meg akarjuk ismerni Istent, Jézust, s irántunk tanúsított szeretetük titkát. „De nekem kételyeim vannak… Keresem, tanulmányozom, gondolkodom, vagy tanácsot kérek, hogy miként jussak dűlőre a kételyeimmel.” Olyan kétségek ezek, amelyek növekedni segítenek. Hasznos tehát, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak a hitről, mert ez arra ösztönöz bennünket, hogy elmélyítsük azt. A kételyeket ugyanakkor le is kell győzni. Ezért szükség van arra, hogy hallgassuk Isten szavát, és meg is értsük, amit tanít nekünk. Ebben nagy segítségünkre van a katekézis, melynek révén a hit üzenete egyéni és közösségi életünk konkrétságában ér el minket. Emellett van egy hasonlóan fontos út, mégpedig az, hogy a lehető legjobban igyekezzünk megélni a hitünket. A hitből ne gyártsunk elvont elméletet, amelyben a kételyek csak szaporodnak! Váltsuk inkább életre a hitet! Ültessük át a gyakorlatba testvéreink, kiváltképp a legelesettebbek szolgálatára! És akkor majd rengeteg kételyünk eltűnik, mert megérezzük Isten jelenlétét és az evangélium igazságát abban a szeretetben, amely – érdemünk nélkül – bennünk lakik, és amelyet megosztunk másokkal.
Kedves testvéreim, miként láthatjátok, az irgalmasság e két cselekedete nincs távol az életünktől. Mindannyian elkötelezhetjük magunkat, hogy megéljük ezeket, s így megvalósítsuk az Úrnak azt a kijelentését, hogy szeretetének titkát Isten nem a bölcseknek és az okosaknak, hanem a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki (vö. Lk 10,21; Mt 11,25–26). Ezért a legmélyebb tanítás, amelyet át kell adnunk, és a legszilárdabb bizonyosság, amely segít kilábalnunk a kételyből: Isten szeretete, amelyet irántunk tanúsított (vö. Jn 4,10). Ez hatalmas, ingyenes és örökre adott szeretet. Isten sosem visszakozik! Mindig megy előre, és vár; örökre adja szeretetét! Nekünk pedig éreznünk kell nagy felelősségünket azért, hogy tanúságot tegyünk róla azáltal, hogy irgalmat gyakorolunk testvéreinken.
Fordította: Tőzsér Endre SP
