Mozart halála napján, az utolsó óra emlékére éjféltől a Requiem szólal meg a székesegyházban. Nagyszerű ötlet, turistacsalogató. Ügyes, itt persze Mozarttal mindent el lehet adni… – no de most nincs helye a rosszmájúságnak. Hideg van. Kisebb csoportok várnak toporogva bebocsátásra az Óriás-kapunál, amelyet az éjszakai áhítat előtt fél órával nyitnak ki. Hosszú sor áll a mobil jegypénztár előtt, mégis valószínűtlen, hogy megteljék ilyenkor a hatalmas, gótikus templom. Természetesen megtelik. Oldalt, a „Mária napfényben” kegyképet őrző mellékoltár elé szól a jegyem – innen még éppen látszanak majd az énekesek. Mindenhol, itt is karcsú gyertyák égnek, a sokágú kandelábereken rövidebbek. Nemrég került vissza eredeti helyére, a diadalívhez, a reneszánsz rácsozat fölé a második világháborús dómtűzben nagyrészt elpusztult, később kiegészített, felújított Lektórium-kereszt. Vonzza a tekintetet. Döbbenetes, ahogy a csodálatos szobor, a Megfeszített betört arca még mindig őrzi az esztelen pusztítás emlékét. És a feltámadásét… Szép a hangverseny, ha nem is különleges, különlegessé a körülmények teszik. A gyászmise minden tétele után sötétebb lesz, egymás után kapcsolják le a lámpákat, csillárokat, lassan elapadnak a fény forrásai. A Napba öltözött Asszony és a Gyermek képénél, mintha csak megrendezték volna, kicsiben, koncentráltan zajlik le mindaz, ami körben a dómban. Már régóta figyelem, ahogy egymás után alszanak ki az ottani kandeláber gyertyácskái. A Requiem végén hosszú, néma csend, a csengő hangjára egy keresztvivővel az élen szimbolikus gyászmenetben vonul le a négy szólista és a karmester a főoltár elől a „katakombába”. Az utolsó, hatodik gyertya lángja ekkor már kétségbeesetten nyújtózkodva kapkod levegő után; és amint a menet eltűnik az altemplom lépcsőjén, vékony fehér füsttel az is viaszkönnyeibe fullad… A Nagy Rendező ajándéka ez a figyelmes szemlélődőnek. Várakozás. Szent és profán. A Rathausparkban a hagyományos Christkindlmarkt mindenkinek mást jelent. A Burgtheaterrel szemben, a tér bejáratánál óriási adventi koszorú fogadja az arra járót. A városháza kőcsipkés, neogót ablaksora decemberre adventi naptárrá alakul. Az este óaranyban pompázó épület előtt áll Bécs karácsonyfája: az idei körülbelül százéves, huszonhét méter magas. Tövében egy istállórészlet „díszletében” életnagyságú színes bábok szoborcsoportja: a Szent Család. A hagyományos karácsonyi piac napközben gyermekbirodalom. Elsősorban a kicsik csodálják a lampionokkal felcicomázott fákat, a vitrines betlehem-kiállítás népies-alpesi vagy orientális jeleneteit. Nekik szólnak a foglalkoztató programok, miattuk működik a körhinta és a „kisvasút” is. Az ajándéktárgyakkal roskadásig megrakott pavilonok hosszú sora a felnőtteket győzködi vásárlásra. Az ünnepi barakkok között mindent betölt a puncs, a fahéj, a forralt bor, a sütemény, a sülő kolbász, burgonya és gesztenye illata. Egész Európa, sőt a világ népei adnak itt találkát egymásnak. Sok magyar szót is hallani, amikor az ember átevickél a hangos, vidám, felszabadult sokaságon. Várnak valakire, vagy csak mulatni jöttek? Vajon eszükbe jut egy pillanatra, hogy miért is a jókedv? Itt minden egyszerre vásári és tradicionális, harsány és bensőséges, talmi és fontos… De ettől emberi: gyermekien tiszta és esendő. Van benne valami maradandó. Talán ezért lehet igazán (meg)szeretni.
