A kötődési képesség fejlődése ma komoly veszélyben van. Pedig tanulható készség ez is, mint például az írás. Érési idő és gyakorlás kell(ene) hozzá. A házasságban, a munkakapcsolatokban a konfliktusok idején már alkalmazzuk, amit addig megtanultunk! A legkiválóbb edzőterem a barátság. Miért? Mert ez a legszabadabb és legegyetemesebb kapcsolat két ember között. Szabad, mert a legkevésbé ösztönös, biológiailag nincs szükségünk rá, magyarán veszély nélkül elhagyható, de erőfeszítések nélkül esély sincs a fenntartására. Egyetemes azért, mert bármilyen összeállításban működik: öreg-fiatal, férfi-nő, mester-tanítvány, gyerek-felnőtt között egyaránt lehetséges, és a világnézeti különbségek sem meghatározóak, hiszen egy személy sokkal több, mint a világnézete, a pozíciója vagy az életkora.
A barátság segíti leghatékonyabban a személyiség érését, az önszereteten való felülemelkedést. (Beller Tilmann schönstatti atya – Kentenich atyát idézve – azt írja: ez utóbbi a legmakacsabb emberi kísértésünk, amely talán csak halálunk után három órával szűnik meg.) Az ókorban ezt tartották minden szeretet közül a legboldogítóbbnak, az élet koronájának. Jézus legfölemelőbb gesztusa, hogy barátainak hívja tanítványait. Természetesen a norma ez: szeretni a másikat, mint önmagunkat. De van ráadás! Ez a barátság. Isten ajándékaként éljük meg egymást – és fölmelegszik a szívünk. A modern világban mégis inkább megengedő hangnemben beszélünk róla. Romantikus luxusnak számít, ami talán kívánatos, ám nem létfeltétel. Szabadidős lehetőség. Ha jut rá idő. A mindennapi tevékenységünkhöz kapcsolódó közösségek (osztálytárs, munkatárs, team) nem hozzák meg a barátság gyümölcseit: a kölcsönös elfogadottságot, az érzelmi egymásrahangoltság energiáit.
A barátság lassan fejlődik, ezért gyermekkorban még éretlen. Például minden kisgyermek féltékeny. „Mást is meghívott, neki mondta el a titkát, örök harag!” A tízévesek már ismerik a betyárbecsületet, keresik a mi-érzést, és ez utóbbi erősen táplálja a barátságot. Hiányzik még belőlük a kitartás, a hűség, de ez nem baj. Nincs szükség az állhatatosságról szóló prédikációra. A kisiskolások az ideális ént keresik, ezért a szülői eszmény szerint választanak, barátot is. Így, ha a családban akár csak kimondatlanul is fontos a pénz, a hatalom, az érdekkapcsolatok, a teljesítmény, akkor bizony gyermekünk is keresni fogja ezeket az „értékeket”.
Az ismerkedéshez biztosítsuk gyermekeink számára a körülményeket. De a kapcsolat megtartását, a jó megismerést tanulni kell. Hogyan? Segítsük a kötetlen kis közösségek létrejöttét, hívjuk meg az osztálytársakat, a sporttársakat, a szomszéd gyermekeket. Jó, ha tágabb körben gondolkodunk, ne csak a hittanra járók kapjanak bebocsátást az otthonunkba! Ne feledjük, személyes választásról lesz szó. (És tévedni is szabad.) Barátságok kialakulására ragyogó lehetőséget kínál a tábor, a kirándulás vagy a közös munka is.
10-14 éves korban fontos az egyneműek barátsága. Erősen szexualizált világunk sajnos inkább gyanúval, mintsem támogatóan áll hozzá ehhez, ami nagy pedagógiai tévedés.
Az igények, a kapcsolódások minőségének megkülönböztetése a beszélgetésekben és a közös tevékenységekben tisztázódik lassan. Ezeket a viszonyulásokat a fiatalok a barátok körében tudják ütköztetni, tanulgatni.
A barátság legfontosabb játékszabályai egyúttal életünk legerősebb tartóoszlopai lesznek: Ne add föl magad, de fogadd be a másikat! Állandó tréning a másik embert a hibáival együtt nagynak látni, a szabadságát mindenkor meghagyni. A barátsághoz hozzátartozik az őszinteség, a bizalom, a megbocsátás kockázata. Az „ismerlek, mégis szeretlek” kitartó hűsége. A barátság jól tűri a távolságot, az öregedést, a testi-lelki változások próbáit.
Minthogy a morális értékek kizárólag azonosulás útján tanulhatók (!), ezért az érzelmileg is átélt mintának a legerősebb a hatása. Fontos a vonzó, erős, próbáknak is kitett barátságok élményszerű bemutatása, a családi barátokért meghozott áldozatvállalás öröme.
Az érzelmi azonosulás kitűnő eszköze a mesék, versek, történetek, színházi előadások, filmek közös átélése. A kis herceg, Dömdödöm vagy Micimackó felemelő társasága. Nagy emberek – Mozart és Haydn, Petőfi és Arany, Szent Ferenc és Klára barátsága, az első szerzetesek baráti közössége. Különös fénye van Jézus és János, Jézus és Péter vagy Jézus és Lázár barátságának is.
Serdülőkortól a mester és tanítvány jellegű kapcsolatok, az atyai jó barátok jelentősége is megnő, szinte nem is értékelhető eléggé. Valakinek fontos vagyok, és ebben önmagammá válok. Az ilyen kapcsolatban a te-ből erő áramlik felénk. Ezt alig lehet megmagyarázni, egyszerűen épít. Ha van ilyen te, aki hozzánk tartozik, akkor erősebbek vagyunk. Mégis, talán ebből van a legkevesebb. Nem a versengésre, az egyéni siker történeteire, hanem az önfeláldozó barátságok megrendítő tanúságaira van szükség. „Ahogy két ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a másikért” (Márai).
A presszóban egy bácsi ezt kérdezte tőlem: tudod, mi az a barátság? Válaszolni akartam, de félbeszakított: – Látod azt az embert, annál az asztalnál? Ő a legjobb barátom. 39-ben születtünk, együtt nőttünk fel. Mindennap idejártunk. Ittunk egy feketét, és elolvastuk az újságot. Azaz ő olvasta fel nekem, mert én nem tudok olvasni. Mindig együtt voltunk. Aztán ’78-ban összevesztünk. Azóta nem beszélünk, nem is köszönünk egymásnak. De mindennap idejövünk a szokott időpontban. Külön asztalhoz ülünk. Mindketten megisszuk a feketét. Ő mindennap fogja az újságot, és hangosan felolvassa. Az emberek azt hiszik, bolond, de ő értem teszi. 1978 óta. „Egy lélek, amely két testben lakozik” – így szól az Arisztotelésznek tulajdonított mondás a barátságról.
„A barát, akivel Istennek hála találkozom, és összeér a könyökünk a templomban (…) az ő arcát is ugyanaz az Isten világítja át, mert ilyenkor egyek leszünk, még ha odakint ő boltos, én meg hadvezér vagyok is, vagy ha ő kertész, én meg távoli vizeken utazó tengerész. (…) És hallgathatok mellette, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni” (Saint-Exupéry).
