Laci fiam ötlete volt, és amikor eszébe jutott, nem is tudta, milyen örömet okoz vele. Béres Tamás akvarista barátom hozta a kellékeket, a mosott homokot, a szikla- és fatörzs-dekorációkat, a növényeket és a halakat. Elsőként neonhalakat kértem, mindig ezek voltak a kedvenceim, ha bárhol betértem egy állatkereskedésbe, őket kerestem először. Hozott még fekete terrákat, két páncélosharcsát, s azóta vettem három serpalazacot. A háttérbe ültetett, kezdetben alacsony növények mára valóságos dzsungellé sűrűsödtek, időnként kénytelen vagyok ritkítani őket. Ez a filter hajtotta víz által mozgatott, állandóan hullámzó, zöld háttér még jobban kiemeli az előtte úszkáló tarka halakat. Tamás később hozott néhány piros színű édesvízi garnélát, ezek azonban úgy eltűntek, hogy egy fél év után már lemondtam róluk. Mígnem Márk unokám felfedezett egyet, és mintha csak ez lett volna a jel, szaporodni kezdtek, s ma már szinte pirosra festik a homokot, ha előjönnek. Sajnos annak idején a növényeken volt néhány csigapete, ezek kikeltek, és olyan gyorsan szaporodni kezdtek, hogy naponta irtanom kell őket, különben az akvárium egyfajta csigáriummá változna. A homokra hullott maradványokat viszont a rákok azonnal eltakarítják, előbújnak a sziklák és a fatuskó alól, és mohón falatoznak.
Változatlanul a neonok a kedvenceim, és amíg őket nézem, el tudom képzelni, mit érzett az a francia akvarista, aki 1936-ban, az Amazonas felső folyásánál először fogta ki és csodálta meg ezeket a színpompás halacskákat. Ha otthon vagyok, gyakran ülök bele abba a karosszékbe, amelyik mindig ott áll az akvárium előtt, és figyelem a vízben zajló mozgalmas életet. Bár gyerekeimmel és unokáimmal állandó a kapcsolatunk, naponta felhívnak, és gyakran meglátogatnak, néha mégis nagyon egyedül vagyok. Ilyenkor leülök az akvárium elé. Az ott zajló élet a természet, a teremtett világ egy parányi része. A halak ott úszkálnak előttem, és valahogy már nem is vagyok egyedül.
