Fotó: Merényi Zita
Fél tízre érkezünk, és a csendes tér túlsó felén parkolunk le. Merre induljunk? Keressük a csődületet, de ekkor még csak ébredezik a rendezvény. A templom előtti terecske pici, és úgy általában minden kisebb, mint gondoltam. A piac árusai is jó, ha tízen vannak. Noha ez még csak a kezdet, később sem lesz lökdösődős tömeg. „A kicsi szép” – azon gondolkodom, hol hallhattam ezt, és miért ragadt meg annyira. Talán valami zöld jelszó? Ez a fesztivál észrevétlenül lopja be magát az ember szívébe, és ennek talán éppen a kicsinysége, szerénysége, emberléptékűsége az oka. Főként a gyerekek és a családok örömére szervezték, de ezen túl is van benne valami nagyon családias, beszélgetős, közvetlen. Az alsóvárosi Mátyás téren mindannyian jó barátokként vagyunk együtt; azok is, akik még nem ismerik egymást.
*
A kolostor kertjében egy úr paprikát fűz. Mint megtudjuk, ő Fejes Ferenc, a közeli Szentmihály egyházközségének képviselő-testületi elnöke. Ahogy beszél, annak nyomán hirtelen, varázsütésszerűen megelevenedik számunkra a Szeged környéki történelem és a paprikakultúra sok évszázados hagyománya. „Szentmihályt már 1330-ban is feltüntetik egy tizedjegyzékben – meséli –, a török időkben sem pusztult el, és a szegedi ferencesek pasztorálták. 1530-ból tudunk torony nélküli kőtemplomáról, de az elpusztult, és még a maradványait sem találták meg soha. 1948-ban építettek volna új templomot, de akkor már nem engedték, így végül csak huszonhat éve épülhetett meg. Még ismertem Bálint Sándort, mert a szülei szentmihályi születésűek voltak, és kijárt a faluba. Annak idején – mint elmesélte – elhozta Szentmihályra Móricz Zsigmondot, aki akkor éppen a Rózsa Sándor-regényéhez gyűjtött anyagot, és beszélgetni akart Rózsa Bandi, Sándor öccse leszármazottaival. Móricz, amikor meglátta a parikafüzérekkel gazdagon díszített házakat, a gyönyörű látványon elámulva azt mondta: erre a hagyományra Londontól Kalkuttáig óriási idegenforgalmat lehetne építeni.” Ám sajnos nem így történt, és a paprikafűzés hagyománya mára már kihalóban van. Fejes úr az utolsó mohikánjának nevezi magát.
*
Továbbsétálunk. Egy asztalkánál a kolostori gyógyítás csínját-bínját lehet elsajátítani oly módon, hogy zsályát, szurokfüvet és kakukkfüvet keverünk össze papírzacskókban, majd – a gyerekek nagy műgonddal végzik a feladatot – rápingáljuk: „Orvosság”. Egy kicsivel odébb mézes, paprikás és levendulás pálinkát készíthetünk és vihetünk haza. A következő asztalnál egy anyuka, egy apuka és a kislányuk a kódexbetűk írását gyakorolják lúdtollal. A kert másik zugában a szegedi egyetem növénybiológusai várják az érdeklődőket, hogy mikroszkópjaikkal megmutassák nekik, mitől piros a paprika.
*
„A látogatóközpont megnyitását egy európai uniós pályázat tette lehetővé és szükségessé – mondja Petri Márta, a három éve megnyílt központ vezetője, aki a pályázat projektmenedzsere is volt. – 1950-től 1990-ig elfekvő ápolási intézmény működött az épületben, amelyet nagyon elhanyagoltak. Kétségbeejtő állapotú homlokzatának és kidőlt kerítésének felújítására a megnyert pályázat biztosított lehetőséget. A pályázati kiírásban feltételül szabott turisztikai hasznosítás legjobb és legferencesebb módját abban láttuk, ha az itt élő családokat és vállalkozásaikat vonjuk be a munkánkba, műhelyekből álló rendszert építünk ki a segítségükkel. Műhelyeik, stúdióik az üresen álló melléképületekben találtak otthonra.
Az első hely a hitéletet és a kolostor közösségének életét illeti nálunk. Ez az alapja mindennek, ezek kincseiből lehet osztani az érdeklődőknek. A ferences nyitottság mindenki számára bátorítás, hogy lépjen be ide. A nyitottság nyitottságra indít. Régebben sokan el sem tudták képzelni, milyen lehet egy kolostor belülről, és mi történik ott. Mindkét fél számára örvendetes és izgalmas ez a találkozás. A rend és az egyház számára is, hogy megmutathatja magát, és a kívülállók számára is, mert egyszerre kapnak tőle valami élőt, mait, igazit, és szembesülnek a történelem, a ferences hagyomány gazdagságával.
Igyekszünk minél több lábon állni. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat, kóstoltatóprogramokat, esküvői állófogadásokat, konferenciákat szervezünk, és szállást is adunk. Mátyás testvér, a házfőnök még gördeszkásklubot is vezet, a kolostor mellett van a pálya.”
*
„Annak idején innét indultak a ferencesek a tanyavilágba terményeket koldulni, azokból tartották fenn magukat – tudjuk meg Wertheim Mátyás házfőnök-plébánostól. – A ferencesek akkor is, ma is a mindennapok emberéhez közel akarnak élni. Szeretnénk a közösség ránk jellemző szellemét átragasztani a világra, és folyamatosan jelen lenni a szűkölködők, például a hajléktalan emberek számára. Ezért tartunk fenn szegénykonyhát. De a szociális érzékenység az egész városban jellemző. Talán azért is, mert mi jóval kisebbek vagyunk, mint a nincstelenek ezrein segítő Budapest, így mindig erős maradhat a reményünk, hogy győzni fogjuk az anyagi szükséggel vívott küzdelmet. Hogy győzhetünk ebben a küzdelemben.”
*
A paprikafesztivál két helyszínen zajlik, a ferences látogatóközpont és a közelében álló Napsugaras tájház közös rendezvénye. A kettő között lovas szekér szállítja a vendégeket, de gyalog is legfeljebb tíz percre vannak egymástól. A tájház udvarán, ha lehet, még intimebb, családibb a hangulat. Úgy érezzük magunkat, mintha a falusi dédmamánkat látogattuk volna meg. Lépten-nyomon frissen sült mézeskaláccsal kínálnak, a pajtában nyolc-tíz gyerek és anyuka paprikát fűz, az asztaloknál paprikabábok és csuhébabák készülnek, a kertben pedig egy félelmetes sárkány hét fejét szedegeti le karddal egy kisfiú, láthatólag nagy rutinnal, de azért kellő harciassággal is. Addig-addig, míg a sárkány végül belátja, hogy nincs esélye, és feldől. Többen is odaszaladunk, és nagy nehezen felállítjuk, de a tekintélye ettől már nem áll helyre.
„Sűrű a programunk ezekben a hetekben – ül le hozzánk néhány percre Kulik Melinda, a tájház vezetője. – Szeptember 24-én és 25-én Szent Mihály és a népmese napja alkalmából voltak rendezvényeink, most pedig már az évadzáró mulatságunkra készülünk, amely a múzeumok őszi fesztiváljának rendezvénye lesz október 8-án. A ferences látogatóközponttal szorosan együttműködünk: áprilistól októberig minden pénteken közösen invitáljuk az érdeklődőket két és fél órás alsóvárosi sétára. Mi a napsugaras házakról és a napsugármotívum eredetéről beszélünk ilyenkor, amely a Szentlélek jele, és a mocsaras vidék járványai elleni isteni oltalom kiesdése céljából díszítették vele a házak homlokzatát.”
*
A minorita Artur Prenkiewicz atya Lengyelországból érkezett hozzánk huszonhárom évvel ezelőtt. Szegeden hat éve szolgál, felsővárosi plébános. „A magyarok zárkózottabbak, mint a lengyelek, bátorítani kell őket, hogy egy kicsit megnyíljanak, és bizalmat szavazzanak egy szerzetesnek – panaszolja. – Ezt tartom a legfőbb feladatomnak: oda menni, ahol az emberek vannak, és igazán otthonossá válni a világukban. Például ismerni a számítógépes játékokat, ha nekik azok fontosak. Hiszen különben hogyan tudnánk beszélgetni? Nem szabad, hogy középkori konzervnek higgyék a szerzetességet, amelyet, attól félve, hogy büdös, nem mernek felbontani. Először közös nyelvet kell találnunk ahhoz, hogy szót érthessünk. A hit friss levegőjét akartam elhozni Magyarországra; a természetességét, ahogyan az életünkhöz tartozik. Minden ilyen fesztivál, ahol együtt eszünk, üldögélünk, beszélgetünk, új lehetőség arra, hogy ezt megtehessem.”
