„Ez tényleg ennyire rossz?”
Kecskeméten, a református gimnázium osztályfőnöki óráján vagyunk. Hajnalban indultunk Budapestről. Öten a Menhely Alapítvány autójával, ketten vonattal érkeztünk. A csapat tagjai: Balog Gyula projektgazda, Dudás Krisztián, Szenográdi Réka, Szigeti Adrienn, Sziráki Ferenc, valamint két „kültag” az Új Embertől: Kissimon István fotóriporter és én.
Gyorsan összeszokunk, belerázódunk a feladatba, ebédnél már úgy beszélgetünk, mintha régi ismerősök lennénk. Az lehet a magyarázat, hogy éles helyzetben és a „frontvonalban”, gimnazisták előtt kell együtt szerepelnünk, és hogy vallomások hangzanak el. Az előadók zavarba ejtő őszinteséggel beszélnek az életükről, férkőznek közel a szívünkhöz. Aztán a téma komolysága ellenére is vicces játék következik, ami még inkább cinkostársakká teszi hétfős csapatunk tagjait.
A második órán váratlanul engem is bevonnak egy jelenetbe: Réka férjét kell játszanom. A parkban észrevesszük, hogy kedvenc andalgópadunkon valaki alszik. „Ki lesz a gonosz, ki a jó?” – nézünk össze. Réka másodpercnyi gondolkodás után azt mondja: „Na jó, majd én leszek a szenyó”, noha nem is kértem erre az áldozatra. „Ne haragudjon, miért alszik itt? Szeretnénk mi is leülni” – ébreszti fel a lányt, aki frissen hajlék nélkül maradt fiatalt alakít, és ennek szemléltetéseként elfeküdt két széken. „Nincs rosszul, ne hívjunk mentőt?” „Nem, semmi bajom, csak nincs hova mennem” – válaszol a lány. „Hozzunk esetleg valamit enni?” – kérdezem tovább, hogy csakugyan jónak bizonyuljak. „Szívem, a rakott krumpliból adhatnánk neki” – javaslom Rékának, de ő hevesen tiltakozik: „Mit képzelsz, azért dolgoztam, hogy egy ilyennek adjam?”
Rendkívül színvonalas osztályok, okos fiatalok ülnek a teremben: érdeklődőek, őszinték, jópofák. Veszik a lapot. Egykettőre beleélik magukat a játék helyzeteibe, és öntudatosan, kedvesen, intelligensen küzdenek magukért: azért, ami minden embernek kijárna. Megható, ahogyan hirtelen megértik-átérzik, mit jelent otthon nélkül maradni, mások kegyétől, jóindulatától függeni, előítéletek, rosszindulat céltáblájává, ellenszenv tárgyává válni. Rátermettek, tehetségesek, mégis megindítóan védtelenné válnak, tehetetlenségüket ismerik fel a játék képtelen – noha egy hajléktalan ember számára mindennapos – helyzeteiben. Egy rideg világ kíméletlen szabályai között. Egy olyan országban, amelynek ma már negyven településén magas pénzbírsággal sújtják a kukázást. Egy olyan falanszterben, ahol ÁNTSZ- és tüdőszűrőpapír hiányában a karitatív szervezetek többsége szóba sem áll a szállást keresővel, ahol a fedél nélkül maradtaknak egy szelet zsíros kenyérért vagy tál levesért is órákat kell várakozniuk, a szerencsésebb többség lenézi azt, aki bajba került, és ritka a jó szó, a segítőkészség. „Ez tényleg ennyire rossz?” – kérdezi egy fiú a játék végén őszinte elképedéssel.
„Nem volt több dobásom”
Két osztály is sütivel vár bennünket, és annyi kávét, ásványvizet, gyümölcslét kapunk, hogy egész nap kitart. Balog Gyula remek előadó, sőt egy showman magabiztossága jellemzi, és könnyen megtalálja a hangot a fiatalokkal. „Tizennyolc éve hajléktalan vagyok, 2003 óta a Fedél Nélkül terjesztője és szerzője – mutatkozik be. – 2004-ben egy tanár, aki megvette tőlem az újságot, megkérdezte, elmennék-e az iskolájukba, hogy az életemről beszéljek. Ennek nyomán, az újság támogatásával indítottam el később ezt a programot, amellyel azóta bejártuk az országot. Kecskeméten, a katolikus gimnáziumban már négyszer voltunk. Mit gondoltok, Kecskeméten hány hajléktalan ember él?” – kérdezi. „Harminc? Ötezer?” – találgatnak a fiatalok. „A szakemberek becslése alapján ötszáz fő, de az érintettek szerint ezren is lehetnek. Ez egy hajléktalanságot bemutató, társadalmi érzékenyítő program, amely nagyban épít a ti aktivitásotokra. Ezért nyugodtan kérdezzetek bármit, akár vágjatok is közbe, ha valamit nem értetek. Gyomorszájon vágó kérdéseket is fel lehet tenni” – biztatja hallgatóságát Gyula, majd átadja a szót Adriennek. „Azzal szoktam kezdeni, hogy én egy hajléktalanságot megtapasztalt ember vagyok, aki jó családból való úrilánynak született. Zenei szakközépiskolát végeztem, majd zeneművészeti főiskolán kezdtem el tanulni, de abbahagytam, miután anyukám meghalt. Azt hiszem, ez volt életem legrosszabb döntése. A nevelőapám húszéves koromban, édesanyám halála után kitett otthonról. Sok megpróbáltatás, sok-sok nehéz év után ma már albérletben élek, és A Város Mindenkié csoport munkatársaként olyan nőkért próbálok tenni, akik hozzám hasonló helyzetbe kerülnek” – mondja Adrienn.
„Két és fél évig utcán éltem; ma olyan szállón lakom, ahol bennhagyhatom a holmimat, és mindennap visszamehetek, fix helyem van – kezdi történetét Ferenc. – Fiatalon szobafestőnek tanultam, majd rendőr lettem. Zászlósképzőt végeztem, és a rendőrtiszti főiskolát is elkezdtem, de másfél év után kénytelen voltam abbahagyni. Egy súlyos fekélybetegséggel kezdődött a baj, amely miatt hosszú hónapokra kórházba és közel egy évre betegállományba kényszerültem. Tizenegy hónap után szóltak a munkahelyemen, hogy szereljek le »önként«. Szerencsére nemsokára jó állásom lett: egy autókereskedésnél helyezkedtem el, ahol – miután végigjártam a ranglétrát – német kocsik Magyarországra hozatalát kaptam feladatul. Akkoriban annyira jól kerestem, hogy két év alatt sikerült egy lakásra valót összegyűjtenem. Ám mivel nagyon sokat dolgoztam, a házasságom megromlott. A váláskor otthagytam a lakást a feleségemnek és a kisfiamnak. Megráztam magam, és újrakezdtem. Rám talált egy újabb szerelem, és sikerült egy újabb, igaz, az előzőnél jóval kisebb lakást összespórolnom. Mivel az élettársam nevére írattam, amikor szakítottunk, az utcára kerültem. Az autós vállalkozás pedig, amelynél dolgoztam, tönkrement. Autókereskedőként nem volt több dobásom. De fedél nélküliként is a jég hátán is megélő, soha nem csüggedő ember maradtam. És ma én is A Város Mindenkié csoport aktivistája vagyok, mint Adrienn.”
Hol találtok barátokra?
Az élettörténetek után kérdések özöne zúdul az előadókra. „Hogyan sikerült lábra állni? Egy hajléktalan ember hol találhat barátokra? Félelmetes padon éjszakázni? Hogyan tudtál mindennap enni, amikor az utcán voltál? Előfordult, hogy öngyilkossági gondolatok foglalkoztattak?” A fiatalok érezhetően mindent elkövetnek, hogy megértsék, hogyan maradhat valaki egészen egyedül, támasz nélkül, hogyan kerülhet végképp kétségbeejtő helyzetbe. Nem fér a fejükbe, hogyan „fogyhat el” valaki mögül a biztos családi háttér, hogyhogy a rokonok nem érzik elemi kötelességüknek bajba került testvérük, férjük, unokahúguk megsegítését. A családra mint rendíthetetlenül biztosnak vélt intézményre hivatkoznak, mint olyan erőforrásra, amelyben soha nem lehet csalódni.
„Sokak számára azonban ez a támogató családi háttér eleve nincs meg. Ez abból is látszik, hogy egyre több fiatal jelentkezik a Fedél Nélkül terjesztőjének – mondja Szenográdi Réka, a lap munkatársa. – Gyakran kiderül róluk, hogy állami gondozásban nevelkedtek. Sokszor még csak nem is hajléktalanok – ez nem feltétele a lappal való együttműködésnek –, és csupán kiegészítő jövedelemforrásnak tekintik a Fedél Nélkül terjesztését. Nem tanulhattak, nincs szakmájuk, vagy nem tudnak a szakmájukban elhelyezkedni, és jó lehetőségnek érzik ezt a munkát.”
A program zárásaként Dudás Krisztián, a Menhely Alapítvány egyik ügyfélszolgálati irodájának vezetője, szociális munkás ad rövid áttekintést a szervezet hajléktalan embereket segítő tevékenységéről, majd érdekes, kuriózumszámba menő vagy megrázó esetek ismertetésébe kezd: egy olyan ügyfelükről, akit tévedésből holttá nyilvánítottak, és a Menhely Alapítvány küzdötte ki, hogy újra élőnek ismerjék el, egy Magyarországon élő orosz (egykor szovjet állampolgárságú) hölgyről, akinek ma semmilyen állampolgársága sincs, hontalan státusú, végül egy városszéli, maga tákolta kalyibában élő férfiról, aki pár órával az után öngyilkosságot követett el, hogy a hajléktalan embereket összeíró szociális munkás nála járt, és feltette neki a szakmailag kifogástalan kérdést: „Mit gondol, hol fog lakni öt év múlva?”
Kicsöngetnek, de ekkor már forró a hangulat, senkinek sem akaródzik mennie. Ráérünk, mondják többen is, és kérdeznek tovább.
„Sziget az iskolánk”
A spanyoltanár Jánosyné Bánszky Zsuzsának köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Zsuzsa katolikus, a férje református, négy gyermekük van. A kecskeméti Széchenyi-városi Közösségépítő Egyesület munkatársaként családórákat, önismereti csoportokat is tart az iskolában és városszerte, az intézmény vezetése örömmel fogadja, támogatja kezdeményezéseit. De végső soron mindig az osztályfőnököktől függ, hogy teret akarnak-e adni az ehhez hasonló rendhagyó óráknak. „Eleve érzékenyek a diákjaink szociális szempontból – mondja Galambos Katalin, a 11/D osztályfőnöke –, mi pedig azon vagyunk, hogy még tovább »érzékenyítsük« őket. Nemrég például hangversenyt szerveztek rászoruló társaik megsegítésére. A csendes napjainkon, amelyeket évente kétszer rendezünk meg, mindig szociális témákat dolgozunk fel. A legutóbbin az irgalmas szamaritánus történetét adták elő a gyerekek mai viszonyok közé helyezett változatban. Sziget az iskolánk, amely törekszik minél inkább tudatosítani a diákjaiban: a számukra természetes védettség nem mindenkinek jut ki az életben.”
Fotó: Kissimon István
