Csatlakoztam hozzájuk, s a séta végére tudatosodott bennem, hogy olyan helyre hívtak, ahol a régmúlt érintkezik a jelennel, s az élővilág páratlan életkedve a jövőre mosolyog. Arra a helyre, amely minőségileg különbözik a többitől, ahol – akár egy templomban – a föld összeér az éggel, ahol érezhetjük a világ kozmikus szentségét. Távolabbról nézve a Sas-hegy egy csaknem a végletekig beépített, kopár, sziklás képet mutat. Ha azonban nem elégszünk meg a felületes látszattal, és közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy egy páratlanul érdekes, érzékeny élőhely rejtőzik a nagyvárosi betontengerben. Ez az élő múzeum menedéket nyújt a budai táj „ősi flórájának és faunájának, menedéke a városi életmódhoz alkalmazkodó állatoknak, amelyek itt találnak táplálkozó-, szaporodó-, vagy rejtekhelyet”, és menedék nekünk, embereknek is, akik hajlamosak vagyunk elszakadni természeti környezetünktől, és egyre inkább egy műanyag világ foglyai leszünk. Ha közelebb hajolunk a fákhoz, bokrokhoz, cserjékhez, akkor rabul ejt bennünket a teremtett világ szépsége és gazdagsága. Olyan fajok élnek itt, amelyek az évezredek időjárás-változásait a dolomitsziklák menedékében, a meleg zugokban, völgyekben, szurdokokban vészelték át. E hely különlegessége, hogy a dolomithegy északi és déli oldala akár több fokban is eltér egymástól. Ezért a meleg, szárazságtűrő növények a déli oldalra, a hűvösebb, kiegyenlítettebb mikroklímát kedvelők pedig az északi oldalra húzódnak. Itt találkoznak a keleti sztyeppék növényképviselői a nyugati, illetve déli növénytársulásokkal. Olyan ez, mintha a világ közepén állnánk, ahonnan tekintetünk ismerősként köszöntheti Isten teremtményeit. A gazdagság mellett megtapasztalhatjuk a szépséget is. A különböző színekben pompázó virágok mellett elég, ha csak felidézzük nevüket: magyar gurgolya, István király-szegfű, csikófark – mint őshonos ritkaságok – vagy a naprózsa, mezei iringó, budai nyúlfarkfű. Az állatok között is találunk különleges egyedeket, mint a hazánk területén felfedezett pannongyík, vagy a szépséges bikapók. A meséket idéző nevek után nem volt furcsa meghallgatni az „ajándékba” hozott verseket, dalokat, zsoltárokat. A természet, a Föld szépségéről szóltak a sorok, de megszólalt bennük a világunk sorsáért érzett aggodalom mellett – Szentgyörgyi Albert szavaival – a fohász is: „Isten! Tégy Alkotó Társaddá!”
