Sejtettem, hogy miért mosolyog, ezért én is mosolyogva fogadtam a szavait. Úgy gondoltam, hogy nyilván azért mosolyog, mert sokkal jobb dolog balázsolásban részesíteni egy Balázst. És nekem önző módon tetszett ez a különleges névnapi áldás, mert így mindenkinek eszébe juttatta, hogy én vagyok az ünnepelt, a névnapos. Szent Balázs elé helyeztem magam. A két égő gyertya a torkom alatt mindig felemelő érzéssel töltött el, és jó lett volna egymás után két-három áldásnyi ideig így maradni, vagy legalább még egyszer sorba állni, hogy biztosan hasson…
Talán azért is állt közel hozzám a védőszentem, mert tudom, mi a torokbaj, a tüszők a mandulán, a nehéz nyelés. Legalábbis azt hittem, hogy tudom. Évekkel később a szóbeli magyar érettségin tételt húztunk, és nekem Babits Mihály Balázsolás című versét kellett elemeznem. Akkoriban is gyakran látogattam a betegszobát a ferences kollégiumban, de csak az érettségi idején, egészségesen döbbentem rá Babits fohászának igazi mélységére: „Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!” Olyan erővel szólalt meg bennem, ahogy én sosem tudtam kérni, talán mert ő olyan betegen kérte a szentet, amilyen én még nem voltam, és úgy könyörgött Sebasta püspökéhez a halál szorításából, mint aki Szent Balázs két vékony, keresztbe tett gyertyájában látja reményének utolsó szalmaszálát. Megdöbbentett, és a Jóisten üzenetét láttam abban, hogy az érettségin ezt a verset kaptam. Mondtam én a bizottság előtt, amit tudtam a versről, Babitsról és a szentről, de azt, ami igazán bennem volt, nem tudtam elmondani. A költő szavairól eszembe jutott Szent Balázs iránti hálátlanságom, hogy mindig csak az ünnepén vagy a bajban gondoltam rá. Bevallom, azóta is sokszor csak ilyenkor jut eszembe, pontosan úgy, ahogy Babits írta: „Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek, magasabb szellemek.”
Azóta ez az ünnep már nem a néhány napos mandulagyulladásomról vagy az ipszilonszálkák szúrásáról szól számomra, hanem arról, hogy milyen kapcsolatban vagyok a védőszentemen keresztül a Jóistennel, és tudok-e betegen vagy egészségesen annyira őszintén imádkozni, mint a költő: „Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, segíts, Sebasta püspöke!”
