Rékassy Csaba a nagyközönség előtt kevésbé ismert mester volt, pedig sokoldalúsága, páratlan rajztehetsége sokkal több figyelmet érdemelne. A művészettörténészek a XX. század művészetének kiemelkedő alkotójaként tartották számon. Azt mondhatnánk rá, hogy reneszánsz ember volt, akárcsak az általa is nagyra becsült elődje, Albrecht Dürer, a nagy német festő és grafikusművész. Rékassy azonban nem a gótika és a reneszánsz határmezsgyéjén élt, hanem az 1900-as évek második felében. Dürerhez hasonlóan maga metszette rézlemezeit, keverte festékeit. Falusi kismesterek nyomdokain járva készítette játékos, fából faragott tárgyait, ötletes faliszekrényeit, kisbútorait. 1967-től „R. Cs.” vízjelű papírjait maga merítette. Képzelete szinte határtalan volt, gondosan kidolgozott kompozíciók kerültek ki a keze alól, ahogyan ezt rézkarcain is jól megfigyelhetjük. Az élet nagy kérdései foglalkoztatták: a repülés, az özönvíz bibliai kataklizmája, a kozmosz meghódítása. Persze illusztrációkat is készített, például Ovidius Átváltozások című művéhez. Tizenöt remekmívű rézmetszet került ki műhelyéből.
Rékassy 1937-ben született, 1952 és 1956 között a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba járt, grafikus szakra. A Képzőművészeti Főiskolát általános murális szakon végezte, Kádár György tanítványaként. Festőművész oklevelet kapott, diplomamunkája egy falikerámia terve volt, amely jelenleg a Bartók Béla út 3–7. számú ház falát díszíti Budapest XI. kerületében. 1963-tól állította ki műveit, rendszeresen részt vett a Miskolci Grafikai Biennálén. Ugyanebben az évben a táblaképek és a metszetek mellett kerámiaedényeket is készített a hódmezővásárhelyi Majolikagyárban. 1972-ben Munkácsy-díjat kapott.
Rékassy gazdag életművéből nehéz bármit is kiemelni, ám az 1976-os dátummal ellátott Noé című lapja mindenképpen sokatmondó. A bibliai vízözön legendája számos művész képzeletét megmozgatta az idők folyamán. Rékassy alkotásán a révkapitányi gúnyába öltöztetett Noé és férfitársai nagy ügybuzgalommal ácsolják a végső lehetőségnek szánt bárkát. Amikor már a puszta létünkért harcolunk, és minden más veszni látszik, ez az egyszerű fatákolmány lehet az egyetlen menedékünk. A kép hátterében férfiak törnek egymás életére, hogy feljuthassanak a hajóra, míg az előtérben a nők kedvesen játszadoznak a parton, mit sem sejtve a rájuk váró viszontagságokról. Rékassy filozofikus gondolkodó volt, nem meglepő hát, hogy a készülő hajó gerendái közé – a bizonytalanság kifejezői gyanánt – elrejtett néhány szkeptikusan a semmibe bámuló férfiarcot is.
A Metamorfózisok című sorozatának meghökkentően érdekes darabja A görögök Aulisban című XII. lap, amelyen egy egészen különleges égi szerkentyű „kúszik” az ég és a föld között. Az ovidiusi szövegben ez olvasható: „Áll a világ közepén egy hely, föld, tengeri tajték és égbeli tájak között”, melynek középső talapzatán fejjel felfelé és lefelé is járnak és tevékenykednek emberek. Mindenféle vevő- és adókészülékeket hallgatnak, üzeneteket vesznek és továbbítanak a fent figyelő, fülhallgatós férfiak.
„A reneszánsz Rómában is elképzelhetnénk valami ötvösfélének, aki csudás szerkezeteiről is híres. Csoda, hogy nincs bent Vasary Arcképcsarnokában. Lehetett volna hangszerkészítő Cremonában és még sok egyéb. A fontos csak az lett volna számára, hogy gondolkodni tanítsa az anyagot – és ő megtanulja az anyag gondolatait. Tény viszont, hogy olyan grafikus volt a század utolsó harmadában, aki minden felsorolt adottságát a rézmetszeteiben mutatta fel. Nemcsak azt, emberségét is. A reneszánsz emberét, aki képzőművészként is bölcselő, filozófusként pedig kézműves. Aki örök igazságokat keres, és nem ölti fel múló divatok cifra ruháját, inkább valami tógafélét vagy csuhát. Bizonyára az utóbbit. Valóban úgy dolgozott, mint egy szerzetes, de néha éjjel kisurrant a cellájából megtapasztalni a világ örömeit is.” Így emlékezett meg Rékassy Csabáról a temetésén Megay László József Attila-díjas költő, újságíró 1989. június 2-án.
Rékassy egyik rejtélyes alkotása a Bábjátékos című rézkarc. Hatalmas kalapban áll középen a játékmester, mint aki búcsúzik legkedvesebb munkatársaitól: egy elálló fülű kisembertől, marionettfiguráitól, gitározó zenészétől és mindenfelé megbúvó, kisebb-nagyobb termetű, szomorú tekintetű kollégáitól.
Rengeteg tárgy tűnik fel és sok-sok ember nyüzsög Rékassy képein, rézmetszetein. E tekintetben művészete rokonítható Aba-Novák Vilmoséval, aki szintén tárgyak és figurák tömegét mozgatta meg lacikonyhás és vásározós festményein. Rékassy szabadon szárnyaló fantáziájáról árulkodik az 1970-ben készült és meglehetősen hétköznapi témát érintő Pálinkafőzde című munkája is.
„A felszabadult tobzódás és a pokoli bolondériák színhelye ez, babonás, lidérces látomás. Szilárd pontként csak az üstök oszloprendjébe, a párolócsövek szerkezetébe fogódzkodhatunk, mert tótágast áll itt a világ! Megcserélődött a fenn és a lenn, az elöl és a hátul, a férfi és a nő – állattá, gnómmá, szörnnyé változik az ember, képzeletének koboldjai űzik vele csúfondáros játékukat. Rékassy ilyenkor külső szemlélőként világít be a legrejtettebb zugokba is, hogy felfedje azt a másik, azt a meghökkent arcot is, ahogyan a saját esztelenségeire tekint a józan ember – másnap” – írta képelemzésében Supka Magdolna művészettörténész.
Rékassy táblaképei is különleges élményt nyújtanak a szemlélőnek. A Buda című nagyméretű olajképe a középkori hangulatú, gótikus várost idézi meg. Jellegzetes alakjai, a király és udvaroncai népesítik be a királyi palotát.
A mester előszeretettel készített tűzzománc képeket, óraszámlapokat és könyvillusztrációkat is. Elképesztő energiákkal, rengeteg idő ráfordításával dolgozott, úgy, mintha csak érezte volna, hogy nincs sok ideje hátra. Néhány évig a Kisképző igazgatója is volt, azonban egyre súlyosbodó betegsége miatt le kellett mondania megbízatásáról. Munkáihoz a hulladék anyagokat is felhasználta. A fametszetek készítése során alkalmazott dúcokat egy idő után meg kell semmisíteni. Ő azonban nem akart megválni ezektől a falapoktól, inkább kisebb-nagyobb fatárgyakat, faliszekrényeket készített belőlük, nagy fantáziával. „Számomra ő volt a homo universalis megtestesítője. Gondolkodtam azon, hogy rövid élete során milyen fegyelmezett időbeosztással teremthette meg ezt a reánk örökül hagyott, tárgyakban megfogalmazott, lapokban megrajzolt, fémlapra karcolt és metszett világegyetemet. Ovidiussal és Dürerrel borozgat, beszélget, de ott ül az asztaluknál a szegény svájci sapkás mesterember is, a kovács, a bádogos, az asztalos, a szobrász, gyönyörű nők és angyalok. A szellem embere ő, ám a kézműves mester is benne él. Pirkadatkor vagy éjjelente birkózik benne ez a két emberfajta, s egyetlen szépséges rettenetben a koponyájában születik meg a szintézis. Működik a teremtő fantázia. Robban a csönd” – hangzottak Kő Pál szavai Rékassy Csaba síremlékavatóján, 1997-ben.
