„A drámai hős felidézi a sorsot maga ellen, dacol, küzd vele, s e küzdés alatt bámulatos erőt fejt ki; de mihelyt a fátum legyőzhetlen voltát megismeri, azonnal zsibbad erélye, vergődik ugyan még, de csak magát hálózza be vergődése által, s küzdelme nem küzdelem tovább, hanem a haldokló vonaglása. Ellenben az eposz halálra jegyzett hőse már az első perctől megadja magát a sorsnak; de épen e megadás által tünteti ki nagyságát (kiemelés tőlem – KP). A veszély, a halál bizonyos tudata nem csüggeszti el, egy percig sem gátolja működését, de sőt növekszik erélye, a mint közelebb-közelebb jut az örvényhez (…). Szóval, a tragikai hős bátor a sors ellen, míg leküzdhetőnek hiszi; az eposz hőse bátor, noha nem hiszi annak. Szép példa erre maga Zrínyi, ki a második énektől kezdve ismeri végzetét (II. 83–86), mindazonáltal csüggedés, habozás nélkül folytatja teendőit, elszánt nyugalommal várva be az elkerülhetetlent.”
Az Arany János Zrínyi és Tasso című tanulmányából származó sorok kivételes pontossággal jellemzik irodalmunk nemrég távozott nagyját, s mindazt, ami utolsó művéből megtudható róla. A Hasnyálmirigynaplónak most új jelentéseit keressük, sorok közötti csendjeit füleljük, „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. A véglegesedés; az, hogy az életmű végére is pont került, nyomatékosítja ezt az utolsó jelentkezést, és hozzásegít, hogy mi is szembenézzünk végességünkkel. Ez perdöntő, és Esterházy emberi nagyságára, kivételes tartására mutat rá. Mert minden, amit a naplóból megtudunk, arra vall, hogy az eposzi hősök merészségével nézett halálos betegségének szemébe, és ezzel – noha bizonyára nem tudatosan – mindannyiunknak példát mutatott. Nem kért kivételes bánásmódot: vállalta ugyanazt a kínos-keserves, rengeteg tipródással, az egészségügy rideg útvesztőiben való bolyongással járó kálváriát, amit daganatos betegként bárki másnak végig kell csinálnia a mai Magyarországon. Szinte érthetetlen, hogyhogy majdnem mindvégig derűs marad, sőt viccet viccre halmoz. Egy közülünk, de mintha a jobbik, hősibb énünk testesülne meg benne. Erősebb, idősebb önmagunk: a bátyánk, akire felnézünk, akit bizalommal követnénk, bármilyen nehéz túrára vinne is magával.
Bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki erősen reménykedett, sőt csaknem biztosra vette, hogy meggyógyul. Naplója, amely valóban napló, vagyis a lemeztelenedésig feltárulkozó és szívszakasztóan őszinte híradás napról napra, képes megértetni, miért lehettünk ennyire bizakodóak. Azért, mert ő sem hitt a halálban. Tudta és elfogadta, hogy közeledik, de „nem élte bele magát”, nem „dramatizálta”, „nem csinált belőle nagy ügyet” – vagy nagyobbat, mint amekkora csakugyan. Mint amekkora a halál az élet számára úgy általában. Természetesen fogadta, és alaposan felkészült rá (olvasmányaival, imákkal, találkozásokkal és búcsúzkodásokkal). Időnként szinte gyermeki csodálkozással, kíváncsian várta, figyelte, mi következik. Fizikai szenvedéseiről oly érzékletesen tudósított, hogy az szinte az olvasónak is fáj. Igyekezett minél hűségesebben tolmácsolni, mi zajlik benne, nem próbált magabiztosságot színlelni, erőt demonstrálni. És mégis, újra meg újra nyilvánvalóvá tette, mennyire, milyen kivételesen erős.
Egyszerre tölthet el rettegéssel és reménnyel, ahogyan az utolsó évét végigcsinálta. Hogy minek szól a remény?
Pilinszkynél a válasz (a Maár Gyula által készített portréfilmből): „A legvégén azt mondanám, hogy bízom abban, hogy meg fogok halni, mert ez idáig mindenkinek sikerült. Nem tudom elképzelni, de bízom abban, hogy nekem is fog sikerülni.”
