A szórványkatolicizmustól a kultúrmisszióig
A tiszazugi falvak szegénységükről, társadalmi elhagyatottságukról voltak ismertek. Az itt élők szellemi-lelki szegénységben éltek, pasztoráció nélkül. A szórványkatolikus tanyavilág lelki kultúrájának emelése végett Fechtig Adél bárónő és férje, Steer Ferenc tiszaugi földbirtokos kérelmezte, hogy küldjenek hitoktatót a birtokaikon élő katolikus emberek számára. Pannonhalmi közvetítéssel így került 1922-ben a dunántúli Celldömölkről a Tiszazugba „Bözsike”, a későbbi Skolasztika perjelnő.
Kühár Flóris pannonhalmi bencés szerzetes, pap, tanár hathatós munkájának köszönhetően megszülettek a rend jogi alapjai, és 1927. augusztus 1-jén az első testvérek, köztük a két alapító, Berecz Erzsébet Skolasztika és Hajós Ida Placida testvér lelkigyakorlatával elindult Tiszaújfalun a közösség élete. „Skolasztika megharcolta, hogy úgy élhessenek közösségben, Isten dicsőségére, hogy közben az emberekkel is foglalkoznak.” (Mivel a bencés női közösségek alapvetően szemlélő életet éltek, és az apostolkodó életforma nem volt általános körükben, ezért Flóris atya a tutzingi missziós bencés nővérek szabályzatát vette alapul.) „Az akkori társaság nagy része tanítónői végzettséggel rendelkezett, de a testvérek között voltak többen is, akik helyből vagy a környékbeli falvakból származtak. Földműveléssel, állattartással is foglalkoztak, így könnyebb volt a kapcsolattartás az ott élőkkel” – mondja Sinkó Ágnes perjelnő, a Szent Benedek Leányai közösség jelenlegi vezetője. Skolasztika testvér megteremtette a szellemi és lelki alapokat. A közösség népmissziót végzett Tiszaugon és környékén, a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt gyakori analfabetizmus felszámolásán fáradozott, és szolgálata kiterjedt a betegápolásra, a közösségépítésre, illetve az óvodai és iskolai oktatásra is.
A rend 1950-től illegalitásba kényszerült. Az 1990-ig tartó időszakot a nővérek egy része helyben, más része Budapesten, illetve más településeken vészelte át. „Az illegalitás idejét többen Pannonhalmán töltötték – meséli Ágnes testvér. – El kellett hagyniuk a kolostort, le kellett vetniük szerzetesi ruhájukat, és ellenőrizték őket, hiszen az államhatóságok tudták, hogy három ember már közösségnek számít. Mostani időseink nagy része ebben az időszakban – illegálisan – lépett be a rendbe Pannonhalmán. Az újraindulásunkkor emiatt kérdéses volt a folytatás helyszíne: Pannonhalmán működjünk, vagy térjünk vissza a gyökerekhez, Újfaluba? Bár többen éltek Pannonhalmán, a nővérek végül visszatértek Tiszaújfaluba, és elkezdték építeni a mostani kolostort.” Ágnes nővér úgy véli, jó döntést hoztak, mert nagyon fontosak a gyökerek.
„Pannonhalmán sok jó ember van; a Dunántúlon, illetve Budapesten és környékén is több szerzetesközösség él, de az Alföldön jóval kevesebb a számuk. Nem véletlen, hogy az Úristen éppen ide küldte az elődeinket, akik vállalták, hogy a Dunántúlról az Alföldre jönnek, és az itt élő emberekkel foglalkoznak. Az újraindulás után ismét meg kellett fogalmaznunk a küldetésünket, mivel egészen mások voltak a körülmények a kilencvenes években és jelenleg, mint nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Akkoriban kiterjedt tanyavilág volt itt, mára igen kevesen élnek a falvakon kívül. A két alapító, Skolasztika és Placida testvér nagy szellemi-lelki szegénységet tapasztalt a Tiszaug környéki szőlőségekben. Ezt más formában ugyan, de ma is érzékeljük. Napjainkban óriási mennyiségű információ jut el az emberekhez, de a megfelelő tájékozódásban mégis segíteni kell őket. A kezdeti időkhöz képest különbséget jelent az is, hogy akkoriban, bár nehéz körülmények között éltek, együtt, közösségben dolgoztak a családok. Ma jóval kedvezőbbek az életkörülmények, de mindenfelé válással, munkanélküliséggel, széteső családokkal találkozunk. Jó, hogy a térségben régebb óta jelen van a közösségünk: az emberek a renddel kapcsolatos tapasztalataikat átadták a következő nemzedéknek. A bencés nővérek körében az itt élők kultúrára találtak, értékeket láttak, és életükből példát meríthettek a maguk számára. Szakdolgozatomban a tiszaalpári nevelést vizsgáltam. Kutatásaim során beszélgettem egy újfalui asszonnyal, aki azt mesélte: jó volt látni, ahogy a nővérek asztalt terítettek, a kertben tevékenykedtek, és munkavégzés közben mosolyogtak. Ma sajnos nem tudunk olyan mértékig részt venni a környezetünk életében, mint a harmincas-negyvenes években. Jelenleg három testvérünk végez külső szolgálatot: Anna és Kinga testvér Tiszaalpáron tanít, Mária testvér pedig Kiskunfélegyházán. De a kultúrmisszió jegyében igyekszünk magunkhoz hívni az embereket. Korzenszky Richárd tihanyi perjel atya előadás-sorozata például nemcsak a falut, hanem az egész környéket megmozgatja: sokan érkeznek Kecskemétről, Kiskunfélegyházáról, Ópusztaszerről, de a Tiszán túlról, Szelevényről, Kunszentmártonról is” – meséli Ágnes testvér.
Imaórák és munkás hétköznapok
A bencés szellemiséget híven tükrözi az „Imádkozzál és dolgozzál!”, valamint a „Krisztus szeretetének elébe semmit ne tégy!” intelem. A nővérek Isten dicsérete és szeretete jegyében élik napjaikat, melyeket a reggeli, déli és esti imaórák foglalnak keretbe. Istenkapcsolatukból forrásozik az emberekhez fűződő kapcsolatuk, amely a szeretetszolgálatban valósul meg közösségen belül és kívül egyaránt. Ahogyan a missziók idejében, úgy napjainkban is sokat jelent a környezetük számára az, ahogyan mindennapjaikat élik. A perjelnő szavai szerint: „Úgy kell megélni a szeretetkapcsolatokat a közösségen belül, s úgy kell rendben tartani a házat és környékét, hogy az építő legyen. Ez már önmagában véve egyfajta misszió, tanítás. Akik eljönnek hozzánk, mindezt láthatják. Mély istenkapcsolat szükséges ahhoz, hogy rajtunk keresztül megtapasztalják Isten irgalmát és szeretetét. Nagy kihívás ez.” Különböző habitusú és múltú emberekből áll a közösségünk, ezért természetesen körünkben is adódnak konfliktusok, melyek hosszabb-rövidebb idő alatt megoldódnak. S persze a közösség egyes tagjai között születnek mélyebb emberi kapcsolatok is. Jelenleg tizenheten élünk a házban, ebből hatan fiatalabbak, egy testvér az ötvenes évei végén jár, a többiek idősebbek, de csak ketten szorulnak állandó ellátásra. Nagy ajándék számunkra, hogy a nyolcvanasok is „talpon vannak” – mondja Ágnes testvér.
A hétköznapok hatkor kezdődnek csendes szentségimádással, melyet télen a kápolnában, nyáron a templomban végeznek. („Igazi” tél idején a templomban fagypont körül van a hőmérséklet.) Húsvéttól mindenszentek ünnepéig a templomban imádkoznak, ilyenkor csak a napközi és a befejező imaórát mondják a kolostor kápolnájában. Fél hétkor vigília, hét órától reggeli dicséret szentmisével vagy igeliturgiával egybekötve, amely háromnegyed nyolcig tart. Ezt követően az asztal közösségében, a reggelinél találkoznak, majd ki-ki végzi a saját szolgálatát: tanít, főz, takarít, adminisztrációs feladatokat lát el, ápolja a rászoruló rendtársakat, gondozza a veteményest, a gyümölcsöst, vagy az állatok körüli munkákat végzi. Negyed egykor következik a déli imaóra, majd a főétkezés után szándékimát mondanak közösen. „A tízpercnyi imát az ebéd után mondjuk. Ebben többek között a rákos betegekért is fohászkodunk, Skolasztika testvér közbenjárását kérve. Nemrég kaptunk egy e-mailt, hogy eltűntek az áttétes daganatok annak a másfél éves kisfiúnak a testéből, akiért a szomszédja kérésére imádkoztunk. Úgy tűnik, boldog emlékű alapítónk közbenjárása valóban hatékony” – vallja Ágnes testvér. Hatkor vesperás, vacsora, majd az idősebb nővérekre tekintettel az előírtnál korábban mondják el a befejező imát, a completoriumot.
Gyümölcsoltó asszonyok
A rendhez nyolchektárnyi földterület tartozik, melynek egyik részét erdő és szántó teszi ki, másik részét pedig a park, illetve az egyhektáros kert. Ez utóbbi javarészt veteményes, de egy nagyobb földdarab búzával van bevetve. Elsősorban önellátásra termelnek, de a kertből származó terményekkel köszönik meg a jótevőiktől kapott segítséget is. Minden megterem itt, ami egy háztartásban kell: gyökér, sárgarépa, hagyma, krumpli, paprika, paradicsom, zeller. A kertet maguk a nővérek művelik, három állandó férfi munkatárs segítségével. Tyúkokat és disznókat is tartanak egy nagy területen. Ottjártunkkor épp kötözték és metszették a szedret, vetették a krumplit, és takarítottak – készülvén a húsvéti ünnepekre. Két világi munkatárssal felváltva Marianna testvér főz rendtársainak a maguk által megtermelt alapanyagokból. Minket saját készítésű hurkával, kolbásszal, tört krumplival és házi savanyúsággal vártak, s a vendéglátást a nővérek odaadó és barátságos gesztusai tették számunkra igazán maradandó élménnyé. Gyümölcsből megterem itt az alma, a körte, a szilva, az őszi- és a sárgabarack, a meggy, a naspolya és a mandula. Mindez bőven fedezi az éves szükségletüket. A gyümölcsöket fagyasztva, szörpként, lekvárnak vagy kompótnak fogyasztják. A teákhoz pedig számtalan alapanyagot ad a gyógynövénykert, amelyben szabadon nő a zsálya, kakukkfű, többféle menta, citromfű, rozmaring, szurokfű, levendula, édeskömény, komló és kasvirág. Mindezeket az esőtől és a közvetlen fénytől védett, jól szellőző kvadratúrában (belső udvarban) szárítják. A gyógynövényekkel a képzettségére nézve dísznövénykertész perjelnő foglalatoskodik szabadidejében, ami kikapcsolódást is jelent számára. Arra a kérdésre, hogy tudja-e folytatni a Skolasztika testvér által megkezdett munkát, azt válaszolta: „Szeretném, de ez óriási kihívás. A legfontosabbnak azt tartom, hogy szeretettel tudjak jelen lenni Isten és az emberek számára; tudjak »szeretni azzal a szeretettel, amely a Mester szívéből veszi hevét, erejét«”. Skolasztika testvér egykor úgy fogalmazott: „Nem én, hanem az Úr keze formál itt mindent.”
Fotó: Kissimon István
