„Az Úr gondoskodik!”

Az első lépés az egyházi iskolák államosítása volt, ezt követte a jugoszláv határ közelében élő közel kilencszáz szerzetes kitelepítése. A pontot az i-re az 1950. szeptember 7-i rendelet tette fel, amely néhány tanító rend kivételével az összes szerzetesi közösséget feloszlatta.

E korszak egyik koronatanúja Tímár Ágnes. Már a jelöltidejét töltötte a ciszterci nővéreknél, amikor ezt a rendet is feloszlatták. Munkát vállalt az Iparterv Vállalatnál, de a körülményekhez alkalmazkodva továbbra is igyekezett elkötelezett életet élni. 1953-ban tett örökfogadalmat.

Hivatás és küldetés
című önéletrajzából kitűnik, életének igazi fordulópontjai csak ezután következtek. 1955-ben Lénárd Ödön piarista atya megbízta, foglalkozzon néhány olyan lánnyal, akik addig egyedül járták a maguk „hivatásútját”. A francia munkáspapok példájából merítve kialakították a hiteles szerzetesi életet, kisközösségekben, kolostorépület, klauzúra, intézmények nélkül, munkát vállalva. Az „utca emberének” életét élve megtapasztalták, hogy így is lehetnek hiteles módon szerzetesek. Létrejött a Boldogasszony Háza, először csak Pesten, egy Semmelweis utcai kis szobában. Később, amikor már tizenketten voltak, „monostort” is sikerült szerezniük, egy Üllői úti lakás formájában.

Újabb fordulópontok következtek. Alászállás és felemelkedés. A Kádár-rendszer átfogó támadást indított az egyház ellen. 1963-ban és 1968-ban Tímár Ágnes börtönbe került. Majd elindult a kismarosi történet, az Erdért-faháztól az állandó, kőből épült monostorban zajló életig.

Tímár Ágnes visszaemlékezése kordokumentum. Azonban nem csak a múltról szól. Elmond valamit a jelenről is, és legfőképpen figyelmeztetés a jövő számára.

(Tímár Ágnes: Hivatás és küldetés. Kairosz Kiadó, 2011. Kapható az Új Ember könyvesboltjaiban.)