Fotó: Merényi Zita
Mégis, ha a beszélgetések során az ünneplés témája előkerül, általában kézlegyintéssel kísért kesergésbe torkollik: A mai világban? Ezek a gyerekek már csak bulizni tudnak!
Ezzel kapcsolatban két fontos kérdésen érdemes elgondolkodnunk: Mi az ünnep? Hogyan tanítható az ünneplés?
Az ünnep a lélek vitaminja, az újratöltődés erőforrása. Ki lehet ugyan spórolni az életünkből, de előbb-utóbb belerokkanunk, és pótszereket keresünk helyette. Amikor ünnepelünk, más fényben szeretnénk látni a megszokott arcokat, megkopott dolgainkat. Szükségünk van arra, hogy újra kedvünk teljék bennük. Ezért állítjuk ünnepi fénybe a számunkra fontos dolgokat, személyeket. Szeretteinket születés- és névnapjukon, az eltávozottakat halottak napján, házastársunkat egybekelésünk vagy megismerkedésünk évfordulóján, hőseinket a nemzet ünnepein, Máriát, Jézust az egyházi ünnepeinken. De ünneppé válhat egy kedves vendég érkezése vagy egy nagyra becsült emberrel eltöltött néhány óra is. Ehhez azonban ki kell lépnünk a megszokottból! Ezt a kizökkentést jól segítik bizonyos külső formák. Ezért díszítjük a környezetünket, zászlózzuk föl a várost, illetve mi magunk is ezért öltözünk másképpen ilyenkor.
Az ünnephez szorosan hozzátartozik az előkészület, a várakozás is. „Minden a vágyakozással kezdődik” – írja Edith Stein, és talán elmondhatjuk, hogy az előkészítés jóleső feszültsége egyenes arányban van a jól sikerült ünneppel.
Minden előkészület és formaság hiábavaló marad azonban, ha ünnepünk nem válik találkozássá. Az ünnep: találkozás! Ezt segítik a jelképek, az oldott-emelkedett hangulat, a meglepetések. Egymásra tekintünk, közelebb lépünk egymáshoz, hogy találkozzunk. Valamit ajándékozunk önmagunkból, és mi magunk is megajándékozottak leszünk. Találkozunk. Ha nincs bensőséges találkozás, akkor először kifakul, majd végleg elkopik az ünnep. Egy darabig még megmaradnak a formák, aztán azok is elvékonyodnak, szó szerint semmitmondóvá válnak. Marad a kötelességszerű megemlékezés, a kényszeredett mosollyal elköltött ünnepi ebéd, a kínos mérlegelés a megfelelő ajándék körül, a kapkodás, a dübörgő zene, az alkohol, s aztán a kimerültség és a „Hát ez nem hiányzik!”utóérzés.
Tanítható-e az ünneplés, tanítható-e a találkozás? Igen, de nem „iskolás” módon! Nem magyarázatokkal, sem a kötelességtudat élesztgetésével: „Tudod, egy ünnepen nem lehet akárhogy megjelenni, nemzetünk történelmét ismerni kell, elhunyt szeretteink legalább egy napot megérdemelnek, egy ilyen nagy gyerek már nemcsak arra gondol, hogy ő kapjon valamit…”
Az, hogy gyermekeink megtanulnak-e ünnepelni, elsősorban azon múlik, hogy mit látnak tőlünk. Nekünk örömet okoz-e a várakozás tagadhatatlan feszültsége? Egyáltalán tudunk-e várni életünk más területein is? És ki tudunk-e lépni a rutinjainkból? Megállva, elidőzve, időt szánva a készületre, a beszélgetésre, a megrendült pillanatokra, a játékra, a csodálkozásra – vagy csak letudjuk az egészet valahogy…
A várakozás feszültségének fenntartását is lehet tanítani! Nemcsak az ünnepvárással kapcsolatban. Jót teszünk például, ha nem teljesül minden kérés azonnal.
Az énközpontú gondolkodás nem múlik el parancsszóra. Ahhoz, hogy egy gyermek megtanuljon ünnepelni, meg kell tapasztalnia az önzetlen szolgálat örömteli lendületét, a közös megvalósítás „mi-élményét”, a megajándékozott személy boldogságát, a várakozás kíváncsisággal terhes élményét, s végül az ezt követő beteljesedést. Ennek a gyümölcse lesz aztán az a belső igény, hogy az ünnep napján ne hétköznapi ruhát öltsünk, hogy előkészítsük a szívünket is, hogy ajándékká váljunk egymás számára. Később pedig az is, hogy fölfogjuk, és mindenszentekkor megünnepeljük, milyen isteni ajándék, hogy örök életre szóló meghívásunk van, hogy a nemzeti ünnepeinken hálát adjunk, amiért a szeretet emberfeletti tettekre indította hőseinket, vagy karácsonykor azért, hogy évről évre megszülethet Jézus a családunkban is. Mert az ünnepben a legfontosabb – a találkozás.
