Fotó: Lambert Attila
Homokkomáromba érkezni meditatív élmény. Csend van, de nem némaság, mert sokan beszélgetnek itt-ott, padokon vagy a fűben ülve, kisebb csoportokban álldogálva, vagy a konyhában, mosogatás közben. De mintha mindenki egy kicsit lassabb és halkabb lenne, mint máshol, máskor, általában. Egy csoport például egy dézsát körülülve cseveg, és közben műanyag halacskákra horgászik, keleti filmekbe illő nyugalommal. A kép kedvessége, meghittsége egy pillanat alatt megnyugtatja, elgondolkodóvá teszi a szemlélőt is. Akárcsak a néhány mondatfoszlány, amit el lehet kapni. Egyetemi hétköznapokról, tervekről, közösségi életről folyik a szó.
Nem sokkal később már a templomban ülünk, és a mai tanítást, Hatházi Róbert közvetlen hangvételű, személyes elmélkedését hallgatjuk. Minden ott kezdődik, mondja, hogy elkezdünk-e vágyakozni. Jézus mindannyiunk személyes megváltója, nem csak „az emberiségé”. De ez bennünk csak akkor válik valóra, ha a bűnösségünkkel, megváltásra szorultságunkkal tisztába kerülünk. Ha a személyes felelősségünket belátjuk. És vágyakozni kezdünk. A küzdelmeink növelnek bennünket.
Különös, hogy Jézus sebei nem gyógyulnak be a feltámadás után. Nem eltünteti őket, hanem a dicsőség hordozóivá teszi. Nekünk is – minden egyes embernek – vannak sebeink.
De Isten kegyelmének jeleivé válhatnak. Isten fénye nemcsak a szépségünkön, hanem a sebeinken, nyomorúságunkon is át tud ragyogni. Előtte igazán nem kell megjátszanunk magunkat, „udvariaskodnunk” vele; jobb képet mutatnunk magunkról, mint amilyenek valójában vagyunk.
Gyakori, hogy nem érintik meg a szívünket eléggé a bűneink, nem jár át miattuk a fájdalom. Pedig ha igazán szembesülök velük, és elismerem őket, nem kell attól félnem, hogy Isten rosszalló tekintetével fogom szemben találni magam. Az a tekintet gyógyító, elfogadó lesz.
„Nagy szépséget tapasztaljanak”
– Idén több a tizenéves és a húszas évei elején járó résztvevő, mint korábban – mondja már odakint Robi atya, amikor mi is követjük a fák alatt beszélgető csoportok példáját. – Ők egész máshol tartanak, mint az idősebbek. Sokszor még keresik önmagukat. Közösségre vágynak, és hasonló kérdésekre választ váró, hasonló vágyakkal élő emberekkel akarnak találkozni. A tábor célja a Nyolc Boldogság közösség lelkiségével összhangban az, hogy a hozzánk érkezők nagy szépséget tapasztaljanak, és a szépben meglássák Istent. Ezért nálunk minden mise ünnepi, és próbálunk minél szebben misézni. Személyes és közösségi istentapasztalathoz szeretnénk hozzásegíteni a fiatalokat. Itt állandó közösség fogadja őket, egy nagy lelki család tagjai. Ennek ereje van.
– Iskolában tanult vallásossággal érkeznek, és személyes istentapasztalattal távoznak – Kovács Erika nővér mintha Robi gondolatát folytatná. – Mi a kereteket adjuk ehhez. Idei szlogenünk – Pál apostol mondata: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság” – jellemzi legjobban a törekvésünket: Isten hűségéről akarunk tanúskodni a vendégeink számára, aki megmutatja, hogyan lehetnek igazán szabadok, és meg is adja nekik a szabadságot.
Körülbelül százötvenen vannak itt. Vélhetően százötvenféle vággyal. Szerencsére az Úristen végtelen, így mindegyikük kérdéseire tud válaszolni. Nálunk minden fiatal megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül a nehézségeivel. A nem hívők is! Sőt, őket különösen is nagy szeretettel várjuk-fogadjuk. – Erika nővér személyesen is küldetésének érzi a velük való foglalkozást.
Mi az én Egyiptomom?
A misét a templomkapuban, a falépcső középső fokán ülve hallgatom. Jó időnként ki-kinézni a kertbe, a természet templomában is jelen lenni. Szabad érzés.
Béri Renátó Isten szabadításáról beszél, amelyet a zsidók az Egyiptomból való menekülés során éltek meg. Jellemző azonban, hogy a pusztában zúgolódni kezdtek, és visszavágytak „a húsosfazekak” mellé. Mert mindig jobbnak tűnik a biztos rossz, mint a bizonytalan jó. Mindannyiunknak megvan a magunk kis Egyiptoma, amelyből Isten ki tud szabadítani, mert azt akarja, hogy fejlődjünk. Gondolkodjunk el, hogy mi lehet a mi személyes, „külön bejáratú” Egyiptomunk, és akarjuk igazán, hogy kihozzon belőle az Úr, akkor is, ha ez fájdalommal jár.
A szabadság jelképe számomra egy óriási, kedves, élénkzöld gyík, amely egyszer csak megjelenik a templomajtóban, és be akar jönni! Már majdnem besurran a mellettem ülő lány oldalán, de aztán túl kockázatosnak ítéli a kísérletet, és felém indul. Alaposan megnéz, már-már azt hiszem, engem választ, de végül – egyáltalán nem sietősen – inkább továbbsétál a templom fala mellett. Hosszan, elszontyolodva tekintek utána. Azt hittem, barátok leszünk.
Az élő Isten közelében
– Sok fiatal jár templomba, de ez nem jár együtt automatikusan élő istenkapcsolattal is – mondja Valter Margit nővér, a tábor vezetője. – Sokan éppen akkor vetődnek el hozzánk, amikor válaszúthoz érkeznek, mert úgy érzik, ez így üres számukra, és már azt fontolgatják, hogy felhagynak a vallásgyakorlással, ha nem élhetik meg mélyebben. „Élő Isten, vidámság, fiatalok, istenkapcsolat” – általában ezek a kulcsszavak a tábor végén, az értékelő beszélgetések során. – Sokan nálunk tapasztalják meg, hogy Isten élő személy, akivel kapcsolatban lehet lenni. – Annak idején magam is itt, a tábor résztvevőjeként jöttem rá, hogy Isten mennyire hatalmas, és mennyire közel jöhet.
Otthonosságérzettel, az ünneplés örömével, a szabadság tapasztalatával akarjuk megajándékozni azokat, akik hozzánk jönnek.
– Divat manapság búsongani a fiatalok miatt: hogy mennyire nem tudnak elköteleződni, hogy felületesek és felelőtlenek – töpreng el Szeidel Péter, a közösség papja. – Az én tábori tapasztalataim azonban egészen mások. Évről évre egyre több mélyen gondolkodó, értékekre szomjazó fiatallal találkozom. Köztük súlyos terheket hordozókkal is, akik ennek ellenére a tábor végén már dicsőítik Istent. És ebben semmi erőltetés nincsen. Nálunk valami átfordul bennük.
