Olyan jelenséggel van dolgunk, melynek kisebb-nagyobb mértékben, tudva-tudatlanul mindnyájan részesei vagyunk. Ez az, ami miatt a körlevél sokakból az érintettség érzetét, vagy sértettséget váltott ki – állapították meg az előadók. A körlevél nem valamely neopogány vallásról szól, s nem célja elítélni a magyar hagyományokhoz való tudatos visszanyúlást sem, hiszen az íjászkodás, az „ősmagyar” rovásírás ismerete a nemzeti identitás egészséges fenntartását szolgálhatja. Mindezeket valaki hívő katolikusként is gyakorolhatja. A probléma – katolikus szempontból – ott kezdődik, amikor ebbe az örökségbe alattomosan bekerülnek a pogánysághoz kapcsolódó ideológiák, többek között a neosamanizmus is. Amíg a magyar nemzet kiválasztottságáról, „istenanyánk és istenatyánk” szerelméből való származásáról szóló tanítások megmaradnak egy neopogány vallás keretein belül, addig a katolikus egyháznak ebbe – kívülállóként – sok beleszólása nincs. Ám amint ezek a vallási szervezetek létrehozzák saját szent helyeiket – a katolikus búcsújáró helyeken élősködve –, ahol Jézus vagy Mária személye a katolikus egyház tanítását eltorzított értelmezésben és ellentétes jelentéstartalommal tűnik fel, amikor egy kedvelt kirándulóhelyről elterjed, hogy az a Föld „etnikumspecifikus”, azaz csak a magyarsághoz köthető kiemelkedő energetikai/szakrális pontja, ahol az év bizonyos napjain a montserrati Fekete Madonna szobor másolatánál a „fősámán” szertartást mutat be, akkor a püspökkari felszólalás nagyon is indokolt.
Az előadásokat eleven vita követte. Elhangzott, hogy ma a sarlatánság eldorádóját éljük. Szemfényvesztő tehetségtelenek úszhatnak sikermámorban, gátlástalan hazudozók ülhetnek miniszteri bársonyszékekben, az áltudomány díszkiadásokban pöffeszkedhet a könyvesboltokban, az eltorzított nemzeti és vallási hagyományok hirdethetik magukat ősiként és valódiként, fittyet hányva a teológiai és humántudományokra. Ennek sorába tartozik a neopogány jelenség – ennek veszélyeire hívta fel a figyelmet a körlevél.
