Pedig ha nem igyekszünk kitörni kedvetlen, egyhangúvá váló életünk és kereszténységünk hétköznapjaiból, könnyen felőrlődhetünk. Nekünk is szól a Jelenések könyve laodiceai egyházhoz írt levele: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel 3,15–16). Kell, hogy érezzük e szavak intő jellegét. Ez az állapot még az Istennel való szembefordulásnál is rosszabb. A „langyos ember” eszköze elsősorban az önámítás, elhiteti magával, hogy elégséges az, amit megtesz, nincs is szükség többre. És így lassan eltűnik a szívéből a kitörés szándéka is. Ez a bénult állapot állandó kísértése a keresztény embernek, ezért fontos, hogy gyakorló hívőként is megújuljunk. S így átjárjon bennünket az élet, amit Krisztus által elnyertünk.
Húsvétkor a keresztények a világ különböző pontjain más és más módon próbálják kifejezni az Úrba vetett hitüket, szeretetüket és a megváltás miatt érzett örömüket. A Fülöp-szigeteken nemcsak Krisztus kereszthaláláról emlékeznek meg különleges módon, de a feltámadási ünnepségnek is sajátos rituáléja van. Ez a pasalubong, magyarul találkozás körmenet. Az ázsiai országban – spanyol hatásra, illetve mert előfordultak időszakok, amikor súlyos paphiány volt – nem szokás a nálunk ismert húsvéti szentségi körmenet. Helyette a helybeliek megelevenítik Szűz Mária és a feltámadt Úr találkozását. Ilyenről a Bibliában nincs szó, ez egy elképzelt eseményeket feldolgozó misztériumjáték, de nagyon szép, nagyon emberi érzelmeket mutat meg. A feltámadási szentmise után, kora hajnalban a férfiak és az asszonyok csoportokba szerveződnek, és külön utakon, énekelve indulnak el egy Jézus-, illetve egy sötét fátyollal letakart Szűz Mária-szoborral az őserdőbe.
Az ember nagyságú szobrokat hosszú kilométereken át viszik kétkerekű kocsikon, mígnem a két csoport egy korábban megépített állványzat alatt találkozik. Itt egy vagy két, angyalnak öltöztetett kislány függ kötélen lógva, ismerősök tartják őket a kötelekkel. A lánykák alig várják, hogy lerántsák a Szűz Mária-szoborról a gyötrelem sötét leplét, ám akik a kötelet tartják, mozgatják őket, hol leengedik, hol meg felhúzzák az „angyalkákat”, mind tovább fokozva a tömeg érzéseit. Mikor végül az egyik kislánynak sikerül elkapnia a leplet, és „Mária megláthatja, hogy az Úr feltámadt”, az egész közösség hatalmas ovációban tör ki. Bár ez a játék kissé hatásvadász, és teológiailag kérdéses, jól kifejezi a Fülöp-szigeteki emberek sajátos lelkületét, és lehetőséget ad arra, hogy a böjt után lelkileg valóban felszabadulva mindenki átélje a feltámadás örömét.
Ehhez hasonló felszabadító ereje volt a húsvéti nevetés hagyományának is, amely ma már nem él, de egykor Európa-szerte – többek között spanyol, bajor, francia és magyar területen is – szokás volt, elsősorban a szerzetesi templomokban. Az ünnepen a prédikáló pap igyekezett megnevettetni a hívő sokaságot. Ennek egyik bevett módja volt a feltámadás hírének elterjedésében fontos szerepet játszó asszonyok pletykásságán való élcelődés, vagy éppen az ördög kifigurázása, aki az alászálló Krisztus előtt hiába igyekezett zárva tartani a pokol kapuját. A húsvéti nevetés az orosz, pravoszláv területeken is elterjedt. E hagyomány elsőre talán furcsának tűnik, mégis mély teológiát hordoz. Ortodox testvéreink az egész éjszakán át tartó liturgia után körmenetben vonulnak ki a temetőbe, hogy ott hatalmas kacagással kinevessék a halált, hiszen Krisztus feltámadásával véget ért a hatalma felettük.
Hazánkban is találunk élő húsvéti népszokást a locsolkodáson túl is. Ilyen a Krisztuskeresés, amikor az emberek – akárcsak Mária Magdolna – hajnalban útra kelnek, s újra elmennek a templomba vagy a településen kívül álló, ritkábban használt kápolnához, hogy szentmisén vegyenek részt, és így találkozzanak a Feltámadottal.
Milyen kár, hogy ez a szokás, minden szépsége és vallásos jó szándéka ellenére, a feltámadási liturgia nem teljes megértése miatt fejlődött ki.
Magyarországon sokfelé „támad fel Krisztus” már szombaton. Bár a zsinat utáni liturgikus reform során meghatározták, sőt utasításba adták a feltámadás megünneplésének biblikusan és történetileg is helyes formáját, ez nehezen kivitelezhető. Az emberek nagy részében erős a régi, bevett szokások iránti tisztelet, még akkor is, ha e hagyományok nem megfelelőek. Ugyanakkor jártam már olyan felkészült plébánián is, ahol a szent három nap liturgiáját minden egyes alkalommal megkönnyeztem. A helyes ünnepi liturgia kivitelezése, és ami még fontosabb, annak igazi átélése azon áll, hogy a papok és a világi hívek is nyílt szívvel tanulmányozzák és megértsék az előírásokat, és így teljes odaadással feláldozzák a három napot Krisztus ünnepi oltárán. Kereszténységünk sarokpontja megérdemli ezt az időt. Gyönyörűek a különböző népek sajátos szokásai, melyek kifejezik az emberekben lakozó érzelmeket, de még nagyszerűbb dolgokat élhetünk át, ha elindulunk felfedezni saját liturgikus kultúránk már-már eltemetett örökségét.
S miközben szeretjük szégyellősen, a kívülálló tudósok szemével szemlélni a különböző szép szokásokat, kissé irigyen tekintünk az örvendezőkre. A modern teológiában újra felismerjük a vidámság, az önfeledt jókedv fontosságát, illetve azt, hogy az öröm a kereszténység alapvető jellemzője. Hiszen „Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm” (Evangelii gaudium). Jó lenne, ha mi, magyar, európai Krisztus-hívők is el tudnánk dobni komolykodó álcáinkat. Nem ez akadályoz meg abban, hogy vállaljam saját magamat Isten és a világ előtt? S hogy valóban találkozzam a Feltámadottal?
