„Adj életünknek megigazulást, és végezetül a túlvilágon lakozó ellenségek zaklatásától mentes elköltözést! Közbenjárásod által add meg, hogy a mennyország Istenhez vezető ajtaja megnyíljék előttünk, hogy ott a paradicsomi táplálék élvezetében, a hegyen épült városnak, a magasságbeli, mindenekfelett ékes Jeruzsálemnek vigasságában és kimondhatatlan szépségében, a hármasfényű Szentháromság tündöklésében s az angyalok énekének édes hangjában gyönyörködhessünk!” – A lelkipásztori-teológai konferencia harmadik napján, január 29-én görögkatolikus imádságot, akathisztoszt mondunk az egri Szent János-ház kápolnájában. Elvarázsol az archaikus szöveg; ilyen szépet talán még soha nem hallottam a halálról, az örök hazába költözésről. Ünnepélyes érzések járnak át, és öröm, hogy itt lehetek; ünnepinek érzem az alkalmat, amelyen a testvéri együttlétet ennyire magától értetődő módon élheti meg több mint kétszáz ember. Úgy tűnik, több civil jött, mint múlt évben, ez is erősíti a megilletődöttségemet. Idén még nyilvánvalóbbnak érzem, hogy megújulásra éhes és képes egyház vagyunk. Olyan emberek közössége, akik egyre inkább tudják, hogy élő egyház csak „élő kövekből” épülhet, és hogy napról napra, együtt építjük. Civilek, szerzetesek és papok együtt négy napon át – a konferencia szó nem fejezi ki elég szemléletesen, amit a résztvevők Egerben megtapasztalnak. Az együttlétünk oldott, szívélyes. Az, hogy több napon át itt vagyunk az ország és a Kárpát-medence legkülönbözőbb vidékeiről, olyan érzés, mintha most mi magunk lennénk az egyház kicsiben. Bárhonnan érkeztünk is, egymáshoz tartozunk. „Elerőtlenül minden ének, ha nagy irgalmasságodat egészen fel akarná magába ölteni, mert hozzunk bár neked, ó, szent Király, a tenger fövényeivel egyenlő számú dicsőítő éneket is ajánlatul, semmi méltót sem tettünk azokhoz képest, amiket te adtál nekünk, kik neked énekeljük: Alleluja, alleluja, alleluja!” Az egri lelkipásztori találkozón idén az örömé volt a főszólam.
*
– Az öröm a leggyógyítóbb – hangsúlyozza Tomka Ferenc káposztásmegyeri plébános A plébánia mint befogadó közösség című előadásában. – Az evangelizációhoz túlcsorduló örömre van szükség. Ezért én nem azt szoktam kérdezni a hittanosaimtól, hogy imádkoztak-e, hanem hogy örömet szerzett-e nekik az ima. Ha az örömhír valóban örömmel jár át, ha legbelül csakugyan tele vagy örömmel, akkor az egész biztosan ragadós lesz. Krisztust sugárzó közösségekké kell válnunk. Az evangéliumot csak ilyen közösségek tudják átadni, ezért a közösségi lelkiségre nevelés a legfontosabb feladat. Az evangéliumot csak olyan, befogadó közösségek tudják átadni, amelyekben minden kitaszított otthonra talál. Az élő, evangéliumi örömet sugárzó plébániai közösségek választ adnak a városiasodás, elmagányosodás sebeire. Az evangéliumot hirdetni nem egy bizonyos tudásanyag átadását jelenti, hanem örömhír átadását. A hittan nem lehet moralizálás, nem csak oktatás, és végképp nem kioktatás! Ezért én szeretetfeladatot szoktam adni a hittanosaimnak, és nem tanulnivalót. Egy anyuka, amikor észrevette, hogy a kisfia megváltozott a hittan hatására, azt mondta nekem: „Engem a gyermekem fog megtéríteni!”
A plébános előadása végén egyházközsége néhány tagjának adja át a szót. „Amikor először beléptem a káposztásmegyeri templomba, néhányan azonnal üdvözöltek, rám mosolyogtak. Ez döntő volt. Megéreztem, hogy valódi közösség fogad, ahol örülnek nekem” – mondja egy hölgy.
*
– Óriási a személyes megszólítás fontossága – mondja Juhász Ferenc gyöngyösi plébános a második nap délutánjának egyik fórumán. – Gondoljunk az evangéliumok jeleneteire, a sorsdöntő pillanatokra, amikor Jézus valakit a nevén szólít, és ezzel megváltoztatja az életét. Fontos, hogy a pap ismerje a híveit, azok pedig érezhessék, hogy számon tartja őket. Nagyszerűnek tartom azt a gyakorlatot, amikor a mise végén a pap kimegy a templom ajtajához, mindenkivel kezet fog, és elbúcsúzik tőlük. Én mise előtt is szoktam néhány szót váltani a hívekkel; nem a sekrestye felől megyek be a templomba, hanem a főajtón, hogy legyen mód beszélgetni. Apróság, mégis sokat számíthat. Érezzék, hogy érdekel, mi van velük, és nem csak azért érkeztem, hogy „hivatalos” teendőmet ellássam.
A cél az, hogy a közösség éljen, és ennek az a kulcsa, hogy a tagjai cselekvőek legyenek. Segíteni kell nekik abban, hogy megtalálják a közösségben a helyüket, a szerepüket, a feladatukat. Okosan teszik, ahol a gyerekekkel külön foglalkoznak mise közben. Ez a szülőknek is könnyebbség, és annak is jó útja, hogy a gyermekek egyik évről a másikra belenőhessenek az egyházközség életébe. Örömmel fogadjuk, hogy gyarapszik az egyházi iskolák száma, mert észrevehetően élénkítő hatásuk van az egyházközségek életére is. És ez általában nemcsak a gyerekek hitéleti aktivitását növeli, hanem a családjukra is kihat. Jó ötlet a gyermeküket hittanra vivő szülőknek párhuzamos programot kínálni a plébánián, hogy ne csak várakozzanak, hanem azt is megtapasztalják: örülnek az érkezésüknek, számítanak rájuk. A férfiak aktivizálása általában nehezebb, őket egyházközségi gulyás-partik vagy focibajnokságok szervezésével lehet bevonzani. Ami a leglényegesebb: ez nem csak papi feladat, hiszen ha egy közösség tagjai szívesen vannak együtt, és jó programokat szerveznek, annak híre megy, és vonzóan hat a szűkebb-tágabb környezetre.
*
– Ahogyan a gyónásra készülve a tökéletes bánat felindítására törekszünk, fontos lenne, hogy a tökéletes örömet is újra meg újra felindítsuk magunkban, hiszen Isten megbocsát, Jézus életét adta értünk. A jézusi örömhírnek ujjongó örömként kellene bennünk felfakadnia – hangzik el Roska Péter budapesti plébános előadásában.
*
– Az evangélium hirdetése maga az egyház – szögezi le Török Csaba –, és nem valami plusz, amit sok egyéb mellett még csinál az egyház. Az evangélium legfőbb tartalma pedig az, hogy Isten szereti az embert. Akkor hirdetjük az evangéliumot, ha ezt, ennek örömét sugározzuk.
*
Vértesaljai László jezsuita a mosoly pápájának nevezi Ferencet, és a gesztusaiból, stílusából, közvetlenségéből, természetességéből kikövetkeztethető egyházképről beszél. Egy olyan egyházról, amely nem akar a saját köreiben rekedni, hanem kimegy a világba, kíváncsi rá, irgalommal fordul a világ nyomorúságai felé. És nyitott az igazi párbeszédre minden emberrel. Egy olyan egyházról, amely a szegényekkel szegény, a fázókkal fázó Jézushoz akar hasonlítani, és az emberként világra születő Istenre mutat – aki a lehető legközelebb jött az emberhez, hogy magához emelje. Aztán a bőrbeteg, riasztó külseje miatt a többség által elkerült olasz férfi vallomását idézi a szerzetes, aki ezt mondta, miután Ferenc hosszan magához ölelte és megcsókolta: „Úgy érzem, mindennél többet tudtam meg Istenről ebből az ölelésből.”
*
Öt előadás, tíz fórum, püspöki szentmisék, szentségimádás, sok-sok éneklés Sillye Jenővel, kiscsoportos beszélgetések, új ismeretségek, beszélgetős ebédek, vacsorák – íme a négy nap rövid mérlege. A kivételesen gazdag program összes lehetőségével egyetlen ember nem is képes élni. Csak kapkodja a fejét, igyekszik tartani a lépést, befogadni az őt érő hatásokat, felírni az új ismerősök e-mail címét, telefonszámát. Az utolsó este ünnepi vacsorája a csúcspont. A teremben a hosszú asztal körül emelkedett hangulatban társalgunk. Egy sarokba összegyűjtötték a vendégek által hozott borokat, és mindenki a többieket kínálgatja. A folyosó „batyusbál” helyszíne: kis asztalokon gyümölcs, sütemények, édességek, sajtok, kolbász, szalonna: mind-mind a vendégek ajándékai egymásnak. Érzékelhető, hogy a sokfelől érkezett vendégsereg mennyire szeretne átadni, itt hagyni magából valamit, annak biztos tudatában, hogy ezáltal csak gazdagodni fog.
