Az örök élet zenéi

„Európában az ateista is keresztény!” A Magyar Állami Operaház 2019–2020-as évadának (136. szezonjának) tekintélyes műsorkalendáriumában e határozott megállapítással kezdi köszöntőjét az intézmény fő­igaz­gatója, Ókovács Szil­vesz­ter, akivel a jelenleg is épülő, lassan kiteljesedő új játszóhely, a próbaüzemét tartó Eiffel Műhelyház egyik frissen elkészült tárgyalójában ültünk le beszélgetni. Az előzetes évadmustrát onnan indítottuk, amit az említett „mottó” is sugall. Van egyáltalán értelme keresztény évadról beszélni? Hiszen jóval nehezebb feladat volna egy olyan szezont összeállítani, amely ettől eltérő, ezzel ellentétes értékrendet tükröz…
– Valóban, akár egyfajta gegként is értelmezhetnénk e keresztény évados vállalást, hiszen a műfaj, illetve a művek ehhez a kultúrkörhöz, a kereszténységhez kötődnek. Az opera a Róma bukása után ötszáz évig széttagolt, de minden ízében keresztény Itália területén született. Ha meg kellene neveznem egy igazán „ateista” operát, bajban lennék. Még a brazil roman­ti­kus, Gomes A guarani című indián operájában is biztosan van transzcendens, sőt keresztény vonás. A zene önmagában természetfeletti csodaként jelenik meg előttünk, ahogyan hatását tekintve a tánc is. Azt várom a programtól, hogy mások is felismerjék: nincs benne semmi különös; és valójában minden évad keresztény évad. Az egy év múlva, 2020 májusában, ugyancsak pünködhétfőig tartó KeresztFeszten a témához szorosabban, nyilvánvalóbban kötődő darabokat játsszuk: Don Carlos, Messiás, Salome, Tannhäuser, A kármeliták, A Mester és Margarita… Bemutatjuk Karol Wojtyła (II. János Pál pápa) Az aranyműves boltja című dráma-oratóriumát, Krzysztof Penderecki kísérőzenéjével; ezt nekünk írja az idős mester, aki anno együtt muzsikált a későbbi pápával annak színjátszócsoportjában. De szólhatunk egy kortárs balettestről is, amelynek az alapja Ariel Ramírez Kreol miséje, illetve több gospel. Az említettekben „hardcore” lesz jelen a kereszténység, és árnyaltan, hisz a sok szépség és igazság mellett sem a vakon, aggon is fenyegető főinkvizítorra, sem a Vénusz-barlangban tévelygő költőre nem lehetünk igazán büszkék. A többi mű esetében a kereszténység afféle háttérsugárzás: mindent dominál ott is, de időnként erős látenciában.

Mostanában – különösen a netes fórumokon – gyakran hivatkoznak egy korábban megjelent írására, amelyben bővebb listát közölt az e tematikában színpadra állítandó operákból. Bizonyos produkciókról azért kellett lemondani, mert a következő szezonra még nem nyílik meg a felújítás alatt álló Operaház?

– A Magyar Krónika hasábjain valamikor 2017 végén Keresztény évad? Miért? Miért ne? címmel jelent meg cikkem, amelyben – egy-egy vonatkozó mondattal, tematikus utalással – összeszedtem egy csomó lehetséges darabot. Akkor valószínűleg nem sokan olvasták. Ezt a szöveget használtam kiindulópontként az Origónál, de inkább csak étlapnak szántam, jelezve, hogy ezekből lehetne összeácsolni egy évadot. És akkor még nem is tudtam a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról, amelyhez fölvezetésként tudjuk illeszteni a mi keresztény évadunkat!

Valószínűleg sokan mégis készpénznek vették…

– Természetesen ebből nem mindent tudunk egyszerre műsorra tűzni, és közben több más mű is képbe került. Az évadtervet úgy állítjuk össze, hogy az előző szezon premierjeit tovább játsszuk, és a felújítások is kétéves ciklusokban jönnek, így érdemes egy-egy művet visszatanulni. (Persze a slágerdarabok minden évadban megjelennek.) Ha nem így tennénk, a sorozatokról elsőre lemaradt érdeklődők végleg lemaradnának, és újranézésre sem lenne alkalom. Nem volna értelme, hogy híre keljen egy produkciónak, ha nem tudna visszatérni belátható időn belül. Vagyis ez determináció, amelyhez igazodva bővül tovább a repertoár. Megjegyzem, az elmúlt években ez rohamos bővülést jelentett, hisz több mint száz egész estés premiert hajtottunk végre. És az is tény, hogy az Operaház tartós hiánya ellehetetlenít egy sor produkciót. Például a Tannhäuserből is ezért lesz csak koncertelőadás, egyszerűen nem fér fel a II. János Pál pápa téri, kevésbé mély színpadra. A nagy baletteket sem tudjuk átvinni az Erkelbe. Az egyik leginkább keresztényi mű, Az árnyék nélküli asszony itt, a Bánffy teremben újul fel; cipőkanállal befér, de ez kivétel. Számomra az operák operája, rendkívüli hatású mű. Nem véletlen, hogy a bécsiek is ezzel ünnepelték a minap a Hofoper/Staatsoper megnyitásának százötvenedik évfordulóját. Christian Thielemann egyenesen Richard Strauss eredeti partitúrájából vezényelt,
vagyis a húzatlan változatot adják elő. Nehéz­ségéről és témájáról is elmond valamit, hogy 2014-ig, tehát egy évszázadon át senki nem mutatta be Magyarországon, még koncert formában sem… Nem vagyok rendező, de a produceri munka is fontos számomra: ahogy korábban balettek (Megbolydult bolygó, Marsbéli krónikák), most a már említett Kreol mise, A mi karácso­nyunk és a Joyful! című koreográfiák kapcsán, de színművek (Kádár utolsó beszéde, Siegfried-idill, Krizantémok, Az aranyműves boltja) és persze operaszerű alkotások (Máté-passió, János-passió, Parázsfuvolácska, Doktor Faustus, A kairói lúd) elősegítése révén aktívan is tudom befolyásolni a különlegességek repertoárját. Így készül a Keresztkantáták is: Bach két nagy szólókantátájában a basszus magára utalva lép elénk, afféle mono-operában, és a középkori ember különleges, eksztatikus halálvágyáról énekel – a bachi hagyomány szerint egyébként éppen Jézus hangfekvésében… Mindezt megpróbáljuk darabbá szervezni. Ha nem is teljesen az említett lista valósul meg, de szép és gazdag évad készül, a világ összes operaintézménye közül tán a legszínesebb.

A nagy premierek közé tartozik a Parsifal és a Don Carlos. Mit árulhat el a rendezői koncepciójukról?

– Mindkettő nagy és „szent” opusz, nem egyetlen alkalomra, valamiféle fesztiválra készítjük, hanem tíz-tizenöt évre. Láttuk, hogy a legutóbbi Parsifal harmincöt esztendőn át futott, rítussá vált a húsvéti két előadás. Az az időtáv ma már tarthatatlan, egész egyszerűen ellene hat a mű mint színpadi produkció lélegzésének. Milyen érdekes, hogy 1914-ben, a szerzői blokád lejárta után a mai Erkel Színház elődjében, a Népoperában játszották elő­ször Wagner utolsó zenedrámáját! Akkor, de rögtön az első lehetséges napon, január 1-jén Reiner Frigyes karmester bajlódott a Wagner-darabok számára szűkös zenekari árokban… Az Operaház korábbi felújítása miatt Ferencsik János tette ugyanezt, az 1983-as, Mikó András-féle rendezés bemutatója így szintén ott történt, és ott is búcsúztunk tőle tavaly. Most már sorsszerűséget látok abban, hogy az Operaház elhúzódó korszerűsítése miatt új produkciónk is a nulla színpadtechnikájú Erkelben köt ki; teher alatt, valamiféle zarándokúton kell kibontakoznia. Azt kértem művészeti igazgatónktól, Almási-Tóth Andrástól, hogy emelje a mához a Parsifalt, hagyjuk már a 60-as évek új-Bayreuth-ját, amelynek szellemét a Mikó-verzió hordozta. Ez alkalommal – természetesen továbbra is a mű lényegére koncentrálva – e bűnbeesés- és megváltástörténetben azt keressük, ami ma különösen ránk tartozik, amit adaptálni tudunk és használhatunk a mi világunkban.
A Don Carlos rendezésére a német Frank Hilbrichet hívtuk meg, aki valahogy úgy dolgozik, mint Az álarcosbált tavaly nagy sikerrel színpadra állító Fabio Ceresa: használja a korabeliséget, fontos számára az esztétikum, a történetiség, eközben azonban nem akar minden girlandot megrajzolni. A figyelmet úgy irányítja a lényegre, hogy közben modern megoldásokkal is él a produkcióban. Jónak tartom ezt a fajta vegyes középutasságot, hisz mindkét mű nagyszínházainkban megy majd, fontos, hogy értelmezése és esztétikája is több nézői csoport elfogadó hajlandóságával találkozzon. Az Eiffelben lesz tere a merész, rétegspecifikus műértelmezéseknek – az eleve rétegműfajok mellett.

Ha már itt tartunk, többször érintettük az új játszóhelyet. Az Eiffel Műhelyházban lesz Gyöngyösi Levente A Mester és Margarita című opera-musicaljének színpadi ősbemutatója és Monteverditől a Poppea megkoronázása. De Hindemith ugyancsak ide szánt, meditatív operája, a Mathis, a festő hogyan jutott eszébe?

– Az elmúlt húsz évből van néhány német becsípődésem, programként vállaltam a Strauss-repertoár bővítését is. Az árnyék nélküli asszonyhoz hasonlóan viszont számos német XX. századi mű sem került el hozzánk, ilyen a Mathis is. És ilyen – ami még nem volt – például a Danton halála című opera Gottfried von Einemtől, amelynek salzburgi ősbemutatóját Fricsay Ferenc vezényelte. Érdekes módon az utóbbi kettőt a Szegedi Nemzeti Színházban már előadták, Budapesten még nem. Miért? Visszatérve Hindemith-re, tavaly a Sancta Su­sanna, az Oda-vissza és A hosszú karácsonyi ebéd című egyfelvonásosok a kiscelli romtemplomban igazolták, hogy máig érvényes zeneszerző. A Sancta Susannától sokan tartanak azok közül, akiknek fontos a kereszténység. Tud az botrányos is lenni, de Varga Bence fiatal rendező igazán megható, erőteljes előadást kreált az egykori templomtérben. Nem az erotika volt a lényege, hanem a teljes odaadás. Hindemith kalandos életű szerző, legalább annyira, mint Poulenc. Nagy korszakai vannak, amelyekből nem mindegy, mit és hogyan emelünk ki. A Mathis pont egy jelentős elmélkedő opera, kifejezetten szép zenékkel. A német parasztlázadás korában játszódik, és azt a kérdést járja körül, hogy mi a művész, az ember dolga a turbuláló világban? Az isenheimi szárnyas oltár festőjén keresztülgyalogol a történelem, végül mégis marad, és alkot. Ezt is csak keresztény módon tudom értelmezni. Mint a Porgy és Besst. Nem? Hogyan lehetne másként gondolni rá? Minden elemében keresztény mű. A rokkant, átvert Porgynak is egyetlen bizodalma van, amikor úgy dönt, hogy elindul az ismeretlenbe: a kábszerárustól visszaragadni az ő hálátlan Bessét. „Oh Lord, I’m on my way…” – ezt énekli, ragyogó arccal…

Ne feledkezzünk el a Dead Man Walking hazai premierjéről sem. Jake Heggie operája itthon – az alapul szolgáló film magyar címét átvéve – Ments meg, Uram! címmel kerül színre. A börtönben a halálra ítélt rab lelki­gon­dozását vállaló Helen Prejean nővér könyvéből született, rendkívül hatásos mű ma a legsikeresebb, legtöbbet játszott kortárs amerikai zenedráma. Kinek jutott eszébe?

– Valóban sokan, sokfelé ját­sszák, Almási-Tóth András látta korábban. Egy amerikai srác, David Adam Moore lép fel az előadásban, aki 2014-ben, az iowai Indiano­lában debütált Joseph De Rocher szerepében. Fiatal képzőművészek, médiaművészek, egyetemisták készítik majd el a darab mozgóképes hátterét.

Nagy gondot fordít a ritkán játszott, méltatlanul elfeledett vagy elhallgatott magyar szerzők operáinak feltámasztására is. A következő évadban Hubay Jenő és Dohnányi Ernő egy-egy remeke is előkerül.

– Azzal is kezdhetném, hogy még közel sem teljes a hazai operajátszás két évszázadából szemezgető MagyarOpera200 CD-sorozatunk. Nyolc éve indult a program, mint a prioritáslistám egyik további eleme. Ahogy a mélyen alulreprezentált francia operairodalmat is szeretném jobban fölfedeztetni a magyar közönséggel, vagy ahogy a – számunkra nagy erőforrást jelentő – magyar klasszikus balett-társulatnak igyekszem több lehetőséget adni, úgy a sikeres régi magyar operák lemezen történő megjelentetése és közülük néhány fontosabbnak a színpadi megújítása is a céljaim közé tartozik. Dohnányi például: amikor A tenorral elkezdtük ezt a sorozatot, öröm volt látni, hallani, megsejteni, hogy még mi minden lehet hátra az ismeretlenből. Ide akartuk hoz­ni Kodálytól a Czinka Pannát is, de eredeti példánya végül nem került elő, viszont a megtalált főbb részleteit csak eljátszottuk egy hangverseny keretében, így föl is vehettük, ki is adhattuk. Jött Kenesseytől Az arany meg az asszony, a következő évadban érke­zik Dohnányi Simona nénije, Hubaytól A cremonai hegedűs. Tervben van Poldini Ede Farsangi lakodalma, Farkas Ferenc A bűvös szekrényét már egyszer kinyitottuk, Lendvay Kamilló A tisztességtudó utcalányát színpadra vittük, de Ránki György sincs elfelejtve, sőt, talán Kadosa Huszti kalandjának is nekifutunk, nagyon kortárs szemlélettel. Nem lehet véletlen, hogy eleink értékelték e darabokat. Azon kívül, hogy mindegyik a magyar kultúrhistória része, s így tisztességes hangfelvétel is maradjon belőle, kiderülhet, hogy ma is hallgatható, szerethető némelyik.

Úgy érzem, az is dolgunk, hogy az eredendően magyar szerzőket visszaszerezzük magunknak. Ne hagyjuk, hogy mond­juk Gold­mark vagy Lehár egyszerűen csak besorolódjon „a bécsiek” közé. Ilyen Franz Schmidt, vagyis a magyar anya­nyel­vű Schmidt Ferenc is, aki Pozsonyban született magyar anya és félig magyar apa gyermekeként. Április közepén leégett a párizsi Notre-Dame tetőszerkezete. De az összefüggéseket Ön mondja el…

– Schmidt Ferenc Victor Hugo regényét feldolgozó, Notre Dame című operájának sorsa, recepciója hasonló például Goldmark Sába királynőjéhez. Többen nyúltak e témához, még musicalszerzők is, de az operák közül Schmidt műve lett a legjobb, a legmaradandóbb. És illik az előbb említett sorba: magát magyarnak valló szerző ritkán játszott, elfeledett műve ez. Schmidt 4. szimfóniája sokfelé megszólal, nagy karmesterek dirigálják, néhány éve a mi muzsikusaink is játszották egy operaházi hangversenyen. Kaptam levelet, amelyben kérték: adakozzunk mi is a Notre-Dame számára. Csakhogy az Opera vala­mennyiünk adóforintjaiból működik, a pénzadomány így tilos. Megjegyzem: nem is tartanám helyesnek. Adják össze a franciák, akik meg is tették: eddig bő egymilliárd euró gyűlt össze, ami fedezi a költségeket – és a Notre-Dame közvetve hatalmas bevételt generál. Jobb, amit mi kínáltunk: létrehozunk egy előadást, és a felvételét 2019 példányban kiküldjük Párizsba. A Notre-Dame-plébánia pedig eladja vagy árverezi a CD-ket: hátha valamilyen magyar vonatkozású, a tűzben elenyészett vagy megsérült műtárgy restaurálására tudják fordítani a befolyt összeget!

Készül még valamilyen speciális üzenettel az évadra?

– Szeretnék egy Balázs-áldást az énekeseink részére, egy keresztény szezonban ez ne tűnjön ájtatoskodásnak. Az éneklés mibenléte rejtély, két kis izomszalag máig nem tisztázott módon egy tulajdonképpeni „fekete­doboz­ban” hozza létre az emberi hangot, amely szerencsés és talentumos esetben egy egész óriászenekart és hatalmas tereket képes művészi módon, differenciáltan átzengeni. Michael Volle német bariton – aki a KeresztFeszt végére tanúságtévőként jön koncertezni a feleségével – nemrég elvállalta: egy MRI-készülékben elénekli a Tannhäuserből az Esthajnalcsillag-dalt, hogy megfigyelhessék, miként működnek a hangképző szervek. De így sem sikerülhet földeríteni a hangszínek, felhangok, érzetek rejtelmes világát. S hogy egyik nap miért megy otthon jól, a próbaszobában másnap kevésbé, és a színpadon mégis? Itt az idő, hogy mi, ope­risták is magunkba szálljunk egy kicsit, a kétágú gyertya között Babitscsá váljunk, és megpróbáljunk meggyógyulni a félelmeinkből. Nem árt ránk az áldás… Végül bará­tunk, Bátor Tamás basszista menedzser testvére, a pálos Bátor Botond érkezik majd ezt megtenni. A darabok pedig, amelyekre készülünk, tényleg gyönyörűek! Hány szerző tette beléjük a hitét, kétségét, reményét! Itt van Poulenc és A kármeliták, vagy Giordano operája. A napokban kellett előadnom az André Chénier-ről. A fiatal francia költőt Robespierre bukásának hónapjában fejezték le, szinte ugyanakkor, amikor a tizenhat compiègne-i kármelita apácát, akik tehát majdnem túlélték a jakobinus rémuralmat. E rettenetes kivégzésekről, íme, két opera is szól: a nagy áldozattételek és a vértanúk is ott vannak az opera világában. „Vérpadunk a szerelem diadala – éljen a közös halál!” – kiáltja mámorosan Chénier és szerelme, aki egy édesanyával cseréli el a sorsát, mint százötven évvel később Maximilian Kolbe teszi… Az apácák pedig a Veni Sanctét éneklik egyre fogyatkozó létszámban, de erősödő hittel… E művek bemutatása nemcsak operai, de keresztény kötelesség is.