„Az önzés miatt beteg ez a világ”

Egyértelmű értékrenddel és hiteles életvitellel. Ebben látom ma az egyházunk küldetését, ahogy az Úr Jézus a hasonlatában mondta: „Te szikla vagy, és én erre a sziklára építem az egyházamat.” Sziklává lenni, számomra ez kedves gondolatom, de érzem a súlyát, a felelősségét is. Nehéz, sok és következetes munkát követelő feladat. Az Úristen segítsége nélkül képtelenség rá vállalkozni.

Mi jellemzi a Váci egyházmegyét?

– Ez az ország közepe. Ne sértődjenek meg a fővárosiak, nem azért mondom. Budapest gyönyörű. De nálunk van Pusztavacs, a mai Magyarország mértani középpontja. Vannak egyházközségeink a Duna mentén Szobtól Dömsödig, a Tisza mentén is Szolnoktól Cserkeszőlőig, idetartozik az egész Nógrád, Heves, Jász–Nagykun–Szolnok megye nagy része, és hát Pest megye nagyobbik része is. Salgótarjántól a Szolnok alatti településekig, Váctól Hatvanig gyönyörű tájak vannak itt. Földrajzilag is és néprajzilag is rendkívül változatos vidék ez. Büszkén emlegetem, ha erről kérdeznek, a Palócföldet vagy a Galga mentét. Itt van a Mátrából is egy kis darab, és itt az Alföld. Büszkén mondom, hogy mi az egész ország képviseletében, sokszínűségében éljük itt keresztény életünket, az ország minden gondjával, örömével együtt dobog a szívünk.

– Vácról sok mindenkinek a börtön jut eszébe.
   
– Igen, itt raboskodott Mindszenty bíboros úr, itt és Márianosztrán. Ezeknél számunkra sokkal fontosabb helyszín Alsópetény, ahonnan Pálinkás-Pallavicini Istvánék 1956-ban kiszabadították. Nekünk nagyon fáj, hogy itt, Vácon a börtönben milyen rengetegen szenvedtek, például Hóman Bálint, a nagy tudós is itt raboskodott és halt meg. Sokan voltak ide bezárva. Például kedves öreg papunk, Regőczy Pista bácsi is sok időt töltött a rácsok mögött. A váci börtön bennünk az egyházüldözés szomorú időszakát idézi fel.

– Az egyházmegye központja iskolaváros is. Hogyan épült ki a katolikus oktatás a közelmúltban?
   
– Ez személyes élményeket is felidéz bennem. Talán kevesen tudják, hogy váci diák voltam az ötvenes évek végén. Éppen idén lesz az ötvenéves érettségi találkozónk. Visszajöttem diákkorom városába. Hála Istennek, élnek még itt diáktársaim, tanáraim, szinte mindennap találkozom velük. Az az épület, amelyben annak idején tanultunk, valaha a Váci egyházmegye teológiai főiskolájáé volt. A kilencvenes évek elején visszakapta az egyház, és most a Zsámbékról ideköltözött Apor Vilmos Katolikus Főiskola működik benne. A váciak nagyon örültek ennek a főiskolának. A főiskola szépen prosperál. Itt van mellette a főtéren a piarista gimnázium, egyre bővülő létszámmal. Nagyon szépen visszahozták a híres piarista oktatási szellemet a városba. Ugyanezen a téren van a Karolina Katolikus Általános Iskola. A mieinken kívül is sok diák van Vácon; nyugodtan mondhatjuk, hogy Vác diákváros. Az egyházmegyében is igen sok, tizennyolc oktatási intézményünk van. Többségük általános iskola, de vannak gimnáziumaink és óvodáink is.

– Az oktatás mindig is fontos volt az egyház számára.
    
– Az ország jövője szempontjából és egyházi felelősségünk oldaláról nézve is fontos, hogy milyen lesz a jövő nemzedékeinek gondolkodása, életvitele. Nagyon drukkolok Hoffmann Rózsának, az oktatási államtitkárnak, hogy sikerüljön az iskolákat méltóságban és elhivatottságban megerősítenie, hogy lelkileg és erkölcsileg is nevelni tudják a fiatalságot. Rendkívül fontosnak tartom a gyakorlati oktatást, azt, hogy az iskolák mellett legyenek apró gazdaságok, kertek, hogy a gyerekek újra megszeressék a földet.

– Miért szükséges ez?
   
– A vidék fejlesztése, a mezőgazdaság megerősítése nekem különösképp szívügyem. A családi gazdaságok, a helyi termelők megsegítése nagyon fontos, és e téren püspökként érzem a felelősségem. Mert ha elmennek a fiatalok a faluról, és nem születnek ott gyerekek, akkor persze, hogy bezárják az iskolát. Az egész ország jövője szempontjából fontos tehát, hogy falvaink újraéledjenek. Az agrárértelmiség új nemzedékéről álmodom, amely igényesen neveli a gyermekeit, és szellemi életet, értékeket visz a falvainkba.
   
Azt mondom, hogy nem beszélhetünk munkanélküliségről Magyarországon, amíg földek vannak parlagon! Újra meg kell tanulnunk a föld szeretetét, újra dolgoznunk kell a földeken, becsületesen, örömmel részt kell vennünk a Jóisten teremtő tevékenységében. Sok szállal kötődöm a vidékfejlesztési minisztérium nemzeti agrárstratégiájához. Ángyán József professzor, aki ott államtitkár, kitüntetett a barátságával. Sokszor kérek tanácsot tőle, ő meg tőlem. Vácon két gazdaszövetkezetet hoztunk létre együtt. A környékbeli gazdákkal már szerveztünk zöldségvásárt, almavásárt. Ez is az iskolaügyekhez, az oktatáshoz, a neveléshez kapcsolódik.
   
Gyakran eszembe jut a gyerekkorom, a háború utáni idők. Az édesanyám, nagymamám ott maradtak özvegyen, de nem nyafogtak, hanem tették a dolgukat. Ilyen az egészséges lélek: mindenféle gondra megtalálja a megoldást. Volt baromfi az udvarunkban, felástuk a kertet, veteményeztünk, megtermeltük, ami kellett. Akkor még persze nem fogalmaztam meg magamnak azt, amit ma már tisztán hiszek és tudok: gondoskodnunk kell magunkról, segítenünk kell egymásnak, ez szép keresztény feladat. Ezért tudtunk megmaradni.

– Nagy a zaj mostanában az iskolák átvétele körül. Vannak, akik a világnézeti semlegességet kérik számon.
    
– Ez mindig előkerült az hogy egyházunk története során. A szép élet egy kicsit mindig irritáló, zavarja a rendetlen életűeket. Szent Péter első levele sokszor eszembe jut: „Szép életetek adjon reménységet, példát, és akik bántanak titeket szép életetek miatt, szégyenüljenek meg, amikor látják életetek gyümölcsét a szeretetben, békességben.” Nem szabad, hogy ez a mostani támadás elkedvetlenítsen bennünket. Az a küldetésünk, hogy reménységünk alapjáról bizonyságot tegyünk az életünkkel. Kétségtelen, hogy az egész európai gondolkodás elvesztette a gyökereit, ez nem először fordul elő. Az egyházunknak az a küldetése, hogy nagy türelemmel és szelíden – ahogy Szent Péter mondja: nem nagy szavakkal és erőszakkal – segítse az embereket szép életet élni. Épp a napokban hallottam, mekkora nagy baj, hogy az egyházat bántják. De én azt mondom, ennél sokkal nagyobb baj lenne, ha kötelező lenne templomba járni. Nekünk nem szabad mindenféle jogokat emlegetni, kiabálni, felvonulni, tüntetni meg erőszakoskodni. Csupán szelíden, szépen, tisztán be kell mutatnunk az életünket, hiszen hisszük, hogy mi vagyunk a föld sója.
 
– Fogy a magyar. Visszafordítható ez a folyamat?
    
– A család évében nagyon szép élményekben van részem. Nemrégiben Szolnokon tartottuk a hetedik egyházmegyei találkozót. Az volt a mottónk, hogy a szeretet összeköt. Mint az új szolnoki Tisza híd a két partot. Erről kell szóljon az életünk ebben a szétesett társadalomban. Adjunk reménységet, mutassuk meg keresztény családjainkban, ahol ott a sok gyerek, hogy örülünk az életünknek. Szolnokon két váci család is bemutatkozott, mind a kettőben hét-hét gyerek van. Odaálltak a többiek elé, örömmel beszéltek az életükről, és hálát adtak a Jóistennek a gyerekeikért. Így kell. Megmutatni, vállalni, vinni. Szerényen, családközösségeink tanúságtételével kell gyógyítanunk ezt a beteg világot. Az önzés miatt beteg a világ. A szabadság túlzó hangoztatásával szemben a krisztusi szabadságot, a szeretetben való felszabadulás örömét és élményét kell megmutatnunk.

– Másokon segíteni kötelességünk.
   
– Igen. Nagyon sok szegény, segítségre szoruló ember van, én nem teszek különbséget közöttük. Aki rászorul, annak segítek. Elsősorban a családokat támogatom. Karolj fel egy családot! – ez az egyik felhívásomra elindult akció az egyházmegyében, amit a kilakoltatás veszélyébe került családok érdekében gyakorlunk már évek óta. Próbáljuk megmenteni az otthonukat. Ugyanígy szívügyem a munkahelyteremtés, éppen a gyerekek miatt, hiszen akinek a szülei nem tudnak dolgozni, azok nem kapnak enni. Mindez érinti a cigányság problémáját is. Amikor emberek szükséghelyzetben vannak, az az Úristen akaratát jelzi. Az egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy ahol gyerekek éheznek, ahol emberek otthontalanná válnak, ott segíteni kell. Szeretném, hogy egyházi intézményeink is némi visszafogottsággal élnének mostanában, hogy arányosak legyünk, ne csak önmagunkra figyeljünk. Ezekben az ínséges időkben ne a műemlék templomaink legyenek a legfontosabbak. Hiszem, hogy az Úristen elsősorban azt várja most, hogy élő kövekből építsünk templomot, hogy felkaroljuk a lelkileg vagy fizikailag elesetteket.

– Miért szereti Vácot?
   
– Erre mindig óvatosan felelek, mert Esztergomot is szeretem. De most úgy érzem, hogy az Úristen ezt adta nekem végleges városomul. Nagyon büszke vagyok rá, és szeretem is. Nagy a valószínűsége annak, hogy itt, a székesegyház kriptájában fognak eltemetni. Vállalom és vallom, hogy ez a kedves városom. Szeretem a Dunát, a Naszály-hegyet, és itt van a Börzsöny gyermekkorom kedves emlékeivel. A város szerkezete is szép, rendet sugall, barokk házai gyönyörűek. Mindez azonban semmit nem érne, ha nem élnének itt kedves emberek. Bármerre járok, a váciak integetnek, mosolyognak, köszönnek, amikor gyalog vagy biciklivel a város utcáit járom. Itthon érzem magamat. A püspöki palota is nyitott kapukkal várja a látogatókat, a díszteremben hangversenyeket szoktunk rendezni. Sok turista jön, és szívesen kalauzolom őket. Emberek között lenni, ez papi életünk lényege és egyben legkedvesebb élménye.

– Mi a hit?
    
– Az Úristen bizalmának nagy ajándéka.

– Mi a szabadság?
   
– Annak a tudatnak a megélése, hogy valaki szeret engem és vigyáz rám.
Fotó: Dippold Pál