Az eredmény az lett, hogy számos egyházi közösség észre sem vette, hogy saját magát szekularizálta – ezt nevezhetjük „önszekularizáció”– nak. Azok az egyháziak, akik azt remélték, hogy ezzel vonzóvá válnak az egyháztól távol állók szemében, idővel maguk is megtapasztalták, hogy híveik egy része csalódottan és kiábrándultan eltávolodott tőlük. „Kortársaink ugyanis – mutatott rá a pápa –, amikor velünk találkoznak, azt akarják látni, amit sehol másutt nem látnak, vagyis azt az örömöt és reményt, amely abból fakad, hogy a feltámadott Úrral vagyunk.” Ebben az elvilágiasodott egyházi közegben időközben felnövekedett egy új generáció, amely ahelyett, hogy a világ részéről nyitottsággal és egyetértéssel találkozna, azt tapasztalja, hogy a társadalomban – különösen az etika terén – egyre nagyobb a szembenállás az egyházi Tanítóhivatallal. Ez a generáció – állapítja meg a pápa – az Isten nélküli sivatagban egyre jobban szomjazik a transzcendensre. Ők azok a fiatalok, akik manapság a szemináriumok kapuin kopogtatnak, és arra van szükségük, hogy hiteles papok neveljék őket, akik Krisztus példája nyomán, a cölibátus és szigorú életvitelük révén teljesen átadják magukat az egyháznak. A II. vatikáni zsinat téves értelmezésének helyreigazítása XVI. Benedek pápa egyik legfőbb célkitűzése. Az „önszekularizáció” jelensége természetesen nemcsak a latin-amerikai egyházban figyelhető meg. Az összezavarodott emberiségnek arra van szüksége, hogy a keresztényekben megtalálja, amit máshol nem lát: a Krisztustól jövő örömet és reményt.
A Vatikáni Figyelő alapján
