A Magyar Élelmiszerbank Egyesület XV. kerületi irodáihoz eljutni elég bonyolult. – Vigyázzanak, mert még a GPS is rossz helyre irányít! – figyelmeztet a telefonban Cseh Balázs elnök, majd e-mailben térképet, útitervet küld. Az intelem hatására kissé megszeppenünk, és utunk során minden utasítást aggályosan betartunk a siker érdekében. Noha csak hat-nyolc megállót megyünk a 170-es busszal Újpest központjától, majdnem a világ végén érezzük magunkat, amikor a lakott területet elhagyva egy raktártelep mellett leszállunk.
– Mikor szállítunk legközelebb? – kérdezi Cseh úr a munkatársától, s mivel kiderül, hogy öt perc múlva, azonnal átautózik velünk a telep túlsó végébe. – Nagyon változó, hogy mikor mekkorák itt a készleteink. A legtöbb szállítmány nem ül meg sokáig, sőt szükség esetén azt is megoldjuk, hogy a raktáraink kihagyásával kötjük össze az adományozókat a segélyszervezetekkel. Az elmúlt hat év alatt bizonyítottuk az adományozó cégeknek, hogy építhetnek ránk, megbízhatnak bennünk: levesszük a vállukról feleslegessé váló készleteik gondját, és ellenőrzött módon eljuttatjuk őket a rászorulókhoz. Szigorúak vagyunk: minden szállítmány útját, célba érését ellenőrizzük, és ha valamelyik partnerünk csak egyszer is méltatlanná válik a bizalmunkra, megszakítjuk vele a kapcsolatot. Most a tiszakécskei katolikus plébániára szállítunk, amely kétszáz embernek továbbítja a csomagokat. Ügyelünk arra, hogy minden összeállításunk változatos legyen, és ne egyvalamiből adjunk sokat egyszerre. Gyakori hiba ugyanis, hogy az adományozók, szabadulni akarván a felgyülemlett árutól, kezelhetetlen mennyiségű élelmiszert zúdítanak a karitatív szervezetek vagy a segítségre szorulók nyakába. És mivel nemegyszer nemsokára lejáró szavatosságú termékekről van szó, megesik, hogy az érintettek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni mondjuk több száz pohár joghurttal.
– Ha nyolc-tíz évvel ezelőtt találkoztunk volna, amikor még eszébe sem jutott, hogy az Élelmiszerbankot megalapítsa, mik lettek volna a legfőbb dolgok, amiket fontosnak érez önmagáról, a gondolkodásáról, az Ön számára fontos értékekről elmondani? – kérdezem, miután a teherautó elindul Tiszakécskére, mi pedig leülünk a puritán irodában.
– Akkoriban főként informatikai projektekkel telt az életem. Üzletfejlesztési igazgatóként dolgoztam, civil tevékenységem nemigen volt. De mindig közösségi ember voltam: társaságban érzem magam a legjobban, és szívesen szervezek közösségi programokat. Korábban elég sokat összejártunk az egykori közgázos évfolyamtársakkal focizni, kosarazni, az évfolyam-találkozókat is én szervezem. Sajnos a sport újabban idő hiányában egyre inkább elmarad. Két testvérem van, ez már gyerekként is közösségi szemléletre nevelt. Eleven emlékeim az újlaki plébánia ifjúsági programjai, és az iskolatársakkal is szívesen bandáztam annak idején.
– Minek kellett Önben megváltoznia, átfordulnia, milyen élményekre, felismerésekre volt szüksége ahhoz, hogy ebbe a nagy kalandba belevágjon?
– Azt kezdettől tudtam, hogy amit tervezünk, jó dolog, de kivártuk, amíg elég erőt nem éreztünk magunkban. Mivel szervezetfejlesztéssel is foglalkozom, jól tudtam, hogy mennyi energiát és pénzt igényel, és hogy nem lehet kicsiben elkezdeni: adott esetben kamionnyi áru fogadására is képesnek kell lennünk, és komoly raktárkapacitással kell rendelkeznünk. Ez tipikus tyúk-tojás probléma: ahhoz, hogy el lehessen indulni, pénz kell, ám pénzhez leginkább akkor jut egy szervezet, ha már jó referenciával rendelkezik – amit viszont csak akkor tudna megszerezni, ha már elindult. Úgyhogy kivártunk, tájékozódtunk. A feleségem által hozott ötletet ismeretségi körben elkezdtük tesztelni. A reakciók általában pozitívak voltak, de előbb-utóbb a legtöbben megkérdezték: „Jó, jó, de hol ebben az üzlet?” És nehezen értették meg, hogy nincs benne. Bölcs Ádám, Horn Péter és Lajtai György személyében szerencsére nemsokára megtaláltuk az ideális partnereket, és velük összefogva elkészítettük az üzleti tervet. Közben mások is csatlakoztak, és 2005 szeptemberében tizenhárman megalapítottuk az Élelmiszerbankot. Az indulás anyagi nehézségeit az oldotta meg, hogy egy belga üzletember, Jean-Marc Heynderickx biztosította az első év működési költségeit. Már abban az évben harminckét tonna élelmiszert osztottunk szét, és gyorsan ismertté-elismertté váltunk. 2006-ban, mivel csatlakoztunk az EU élelmiszersegély-programjához, hirtelen felgyorsultak az események. Félig-meddig akaratunk ellenére lettünk országos szervezet. Kezdetben kizárólag Budapestben gondolkodtunk – és most is úgy vélem, hogy szükség lenne regionális élelmiszerbankokra, mint Franciaországban, ahol hetvenkilenc, vagy Lengyelországban, ahol huszonnyolc van országszerte. Bízunk benne, hogy előbb-utóbb jelentkeznek rátermett partnerek, akik a segítségünkkel vidéki nagyvárosainkban beindíthatják az ottani szervezeteket.
– Milyen elképzeléseit cáfolta meg később az élet az Élelmiszerbankkal kapcsolatban?
– Sokkal nagyobb mennyiségekkel dolgozunk, mint kezdetben hittük. Annak idején háromszáz négyzetméteres raktárban gondolkodtunk – nagyon hamar kiderült, hogy mennyire naivak voltunk. A másik tévedésünk az volt, hogy azt hittük, idővel lesz utánpótlásunk olyan önállóan dolgozó, komoly munkatapasztalatokkal rendelkező szenior munkatársakból, akik hetente egy-két napot szívesen rááldoznak az életükből, hogy nálunk projekteket menedzseljenek, pályázatokat írjanak. De ebből a harmincas-negyvenes szakemberi körből egyelőre nemigen érdeklődik nálunk senki. Nyugaton a gazdag szakmai tapasztalatokkal rendelkező nyugdíjasok közül is sokan dolgoznak élelmiszerbankoknál. Alkalmi segítésre és raktári munkára mindig tudunk találni munkatársakat, de olyanok, akik hajlandóak lennének mellettünk tartósan elköteleződni, nem jelentkeznek. Csalódtunk az anyagi támogatottság szempontjából is. Meg voltunk róla győződve, hogy az ismertségünk növekedésével, annak nyomán, hogy egyre többen rájönnek, mennyi embernek segítünk a munkánkkal, már az egy százalékokból is finanszírozni tudjuk majd a működésünket. Ám tavaly például csak háromszázezer forint gyűlt össze az Élelmiszerbank számára ezen az úton. Emiatt vérrel-verejtékkel kell biztosítanunk az anyagi hátterünket még most, hat év után is.
– Hogyan változtatta meg Önt az elmúlt hat év?
– Érzem, hogy fáradok. Elvileg egy-két napot szánok, szánhatnék erre a munkámra hetente, de be kell látnom, hogy ez valójában inkább két-három nap. Öt gyermekünk van, a kenyérkereső tevékenységeimre is sok időt kell szánnom – ám mivel az Élelmiszerbank ennyire kifutotta magát, egyelőre nem tehetem meg, hogy kevesebbet foglalkozzam vele.
– Önkéntesként tüntették ki, de mintha ezt a szót Magyarországon nem arra értenék, amit Ön csinál. Önkéntesnek nálunk leginkább azt nevezik, aki egy professzionális szervezetnél beosztottként, az alsó szinteken, elkötelezettségből vagy a terület iránti érdeklődésből, ellenszolgáltatást nem várva dolgozik. Úgy vettem észre, hogy nálunk az önkénteseknek még nincs igazán becsületük, az önkéntességnek pedig nincs nagy kultusza. Az, amit Ön tesz: hogy önálló szervezetet hoz létre és vezet, a legkevésbé sem hagyományos útja az önkéntességnek.
– Nagyon remélem, hogy nem szigetszerű kivétel, hanem egy trend kezdete vagyunk. Meggyőződésem, hogy sok probléma megoldásának kulcsára lehet rátalálni a civil szektorban. Azt a modellt, hogy csak az államban és a „zemberekben” gondolkodunk, akik mindent az államtól várnak, továbbá hogy mindent a politika dominál, meg kell haladni. A civil szférában mindenki azt csinálhatja, amit szeretne, maga találhatja ki, mivel foglalkozna a legszívesebben. Ez fantasztikus, lelkesítő és közösségépítő hatású lehetőség! Szerintem egyre többen és többen fognak erre rájönni nálunk is – már most is jó néhány remekül működő civil szervezet van Magyarországon. Önállóan elindulni, saját szervezetet alapítani egy lelkesítő cél érdekében csakugyan igényel némi merészséget, sőt talán még egy kis vakmerőséget is. De hát mini ABC-t is rengetegen nyitottak-nyitnak Magyarországon, ami azt mutatja, hogy a merészség nem hiányzik. Számomra a közgazdászhallgatók nemzetközi szervezetében, az AIESEC-ben tapasztalt működésmód volt meghatározó élmény. Ott olyan modellt ismertem meg, amely egyetemi környezetben, vagyis nem feltétlenül fegyelmezett fiatalok körében is hatékony volt, és máig motiváló visszagondolnom rá.
– Milyen lehetőséget lát a különösen kiszolgáltatott társadalmi csoportok célzott támogatására? Az önök által szétosztott élelmiszerek félmillió emberhez jutnak el évente néhány alkalommal – e szerint képesek lennének a magyarországi gyermekéhezés megszüntetésére, amely körülbelül húszezer embert érint.
– Ez roppant nehéz kérdés. Honnét tudjuk, hogy az a húszezer csakugyan húszezer? Mit jelent az pontosan, hogy éhezés? Hogyan érhetnénk el, találhatnánk meg a legszegényebbeket? Kereseti igazolást kérjünk? Nincs biztos mérce. Ezért helyes döntésnek érzem, hogy inkább szélesebb réteghez próbálunk eljutni alkalmilag, és megbízunk azokban a karitatív szervezetekben, amelyek munkatársai közelről ismerik a rászorulókat.
– Milyen találkozások, visszajelzések adnak megerősítést a munkájához?
– Talán furcsán hat, hogy ezt mondom, de nem igazán akarok testközelből szembesülni a szegénységgel, amelyen enyhíteni próbálunk. Az nagyon megrendítene. Én közgazdászként a számok embere vagyok, bőven elég azokat látnom. Egy séfhez is hasonlítható a tevékenységem, akinek nem kell ott állnia a vendégek mellett, amikor az általa készített ételeket elfogyasztják. Elég, ha a pincértől hallja, hogy meg voltak velük elégedve. De persze sok levelet is kapunk. És látja, még egy festmény is készült – mutatja Cseh Balázs. A kép egy szobában dobozok mellett álló embereket ábrázol. Ág községbe megérkezett az Élelmiszerbank küldeménye.
Fotó: Kissimon István
