Mégis mindjárt le kell szögeznem: nincs receptünk a kínzó kérdés megoldására. Annál inkább él bennünk a remény, hogy Isten megkönyörülhet rajtunk. Kétségtelen tény: napjainkban valamelyest apad a szerzetesi hivatást választók száma, világviszonylatban is. Igaz ugyanakkor, hogy az egyházmegyés papi hivatások száma kevéssé növekszik. Ma nagyon nehéz a fiatalnak életre szólóan elköteleződnie, különösen is, ha ez kötöttebb életformát, közösségbe tartozást jelent. Az is igaz, hogy számtalan lelkiség, apostoli életközösség kínál lehetőséget – esetleg időlegesen is – arra, hogy valaki az elmélyültebb lelkiség útjára lépjen vagy abban tovább fejlődjék. Mielőtt a részletekre térnénk, megosztom azt a meglepő örömhírt, amit a rendi neveltetésben legközelebb álló társam, Kereszty Rókus újságolt el. Ő az amerikai Dallas környéki monostorunkban évtizedek óta magiszter, de bizony csak szórványosan volt lehetősége az ottani utánpótlás nevelésére. Két-három éve azonban áramlanak az irvingi monostorba a fiatalok, jó képességű, igen elszánt, együttműködésre kész, sokszor már diplomás fiatal emberek, akik közül többen az ottani gimnáziumunk kiváló diákjai voltak. Sokáig úgy látszott, az amerikai fiatalnak túl kemény a ciszterci élet vállalása, de az Úr gondviselése napjainkban rácáfolt erre. – Egyházközségünknek is öröme, hogy két-három évenként a legkülönbözőbb irányokba egy-egy fiatalunk elindul a szerzetesnői hivatása kibontására, eddig mindegyik igen pozitívan, áldásosan.
Legalább öt füzet van előttem csupán a ciszterci hivatások toborzására, és egy garmada más szerzetesrendek, lelkiségek próbálkozásaiból. Mindjárt 1990-ben egy kis füzetet adtunk ki: a Ciszterci hivatás Magyarországon képekkel illusztrált, vonzó írás. Merre menjek? Mikor mondjak igent a hívásra? A mai ember kétségei. A ciszterci élet. Ciszterci krónika. A befogadás lépcsői – ezek a füzet témái. Van egy Hívogató is, egy napjainkban kiadott szórólap és egy tanulmány: Felhívás a hivatásgondozás fontosságára monostorainkban. A dallasi monostor – ugyancsak Kereszty Rókus tollából – megjelentette ügyes füzetét: Ha ma meghalljátok szavát… címmel.
Világos, hogy aki valakiről, valamiről nem is hallott, nem is tud, nem gyűjthetett tapasztalatot, az után nem is vágyódhat. Kedvezőnek kell tartanunk minden olyan igényes, becsületes médiaadást, zarándokutat, tájékoztató sorozatot (például napjainkban a pécsi pálosoknál), „nyílt napot", amely az esetleges érdeklődők figyelmét felkelti és érzékenységét megmozdítja. Ha valaki már töpreng az elhivatottság kérdéséről, négy szempontot mondhatunk neki:
1. Mérje fel adottságait, vágyait!
2. Próbálja ellenőrizni alkalmasságát (egészséges alkat, szellemileg nyitott és művelt, lelkileg érett, a közösségi életre megfelelő)!
3. Vizsgálja meg szándékát (ez a legfontosabb tényező, ahogy Szent Benedek Regulája mondja): valóban Istent keresi-e, valóban szívügye, hogy Krisztus igazsága legyen az igazsága, Krisztus öröme legyen az öröme, Krisztus műve legyen az életének fő törekvése, Krisztus szenvedése legyen a szenvedése, Krisztus Szentlelkében legyen otthon a lelke.
4. Hogy a megszólított közösség a vezetőjén át el is fogadja- e őt, mint ahogy a papnövendéknek is a hivatása feletti esetleges vívódásait a püspöke befogadó igenlése zárja le. A feltett kérdésre George Bernanos francia katolikus író szavával egy mondatban így válaszolhatunk: „Minden a kegyelem.” – De János apostol szerint úgy, ha igazán együttműködünk vele.
