Az egyház a testünk feltámadásáról a következőt tanítja: „A halálban, amikor elválik a lélek a testtől, a test romlásba hull, míg a lélek, ami halhatatlan, Isten elé megy ítéletre, és várja, hogy újra egyesüljön a testtel, amikor az az Úr visszatérésekor átalakultan fel fog támadni.” Majd hozzáfűzi: „Hogy miként fog történni majd a feltámadás, felülmúlja képzeletünk és értelmünk lehetőségeit” (A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma 205).
A tanítás tehát a Szentírás alapján a test „átalakulásáról” beszél, a földi testet felváltja a „szellemi test” (1Kor 44).
Bár a feltámadás felülmúlja a képzeletünket, érdemes egy kicsit tovább gondolkodnunk az evangéliumok alapján.
Az evangelisták leírása szerint Jézus feltámadása nem ebbe a földi életbe való visszatérés. Az emmauszi tanítványok nem ismerik fel; megjelenik a tanítványoknak, pedig az ajtót zárva tartották. Így Jézus feltámadása nem hasonlítható össze a földi életre feltámasztott Lázár életével. Jézus már az isteni élet részese, a megdicsőült test tulajdonságaival rendelkezik, de a feltámadt teste azonos azzal, amelyet keresztre feszítettek, így magán viseli a szenvedés stigmáit is. Jézus ezt a feltámadt testét mutatja meg a korábban kételkedő Tamás apostolnak (Jn 20,27), és a többi tanítványnak (vö. Lk 24,40).
A szövegeket olvasva úgy tűnik, hogy ő ezzel nemcsak igazolja önmagát az apostolok előtt, hanem megmutatja számukra szeretetének jelét is, hiszen a megpróbáltatásokat, szenvedéseket és a halált értük szenvedte el. A sebek a mi bűneinknek a következményei voltak, amit ő értünk vállalt, és áldozatként bemutatott az Atyának. Az Atya elfogadta áldozatát és megdicsőítette őt. Számunkra ezzel lehetőség nyílt arra, hogy hittel elfogadva Jézus áldozatát részesüljünk a feltámadás ajándékában. Lényegre irányuló tömörséggel foglalja össze ezt az üzenetet a húsvéti prefáció mondata: „Halálunkat halálával megtörte, és feltámadásában új életet szerzett nékünk.”
A feltámadt Jézus sebei, amelyek szeretetének a jelei is, azt mutatják számunkra, hogy az örök életben emberi kapcsolataink megmaradnak, és feltámadt, „szellemi testünkben” hordozni fogjuk azokat a jeleket, amelyek az egymás iránti szeretet kifejezői voltak. Szépen fejezi ki ezt a gondolatot a Bölcsesség könyvének szerzője: „Az igazak felragyognak, olyanok lesznek mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed” (Bölcs 3,7). Az, hogy ez miként fog pontosan megtörténni, az valóban most még felülmúlja a képzeletünket, a színről színre való látásban azonban ez is világossá válik.
