Az isteni gondviselés eszköze

Ha a teológia és a természettudomány kapcsolatának elmúlt néhány évszázados történetére tekintünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a szembenálló versengés és a túlerőltetett alkalmazkodás (konkordizmus) magatartása váltotta egymást. Ennek egyik területe éppen a teremtéshit és az evolúciós elmélet viszonya volt. A bibliai teremtéstörténetre hivatkozva a teológusok nagy része elutasította az evolúció, a törzsfejlődés és különösképpen az ember állatvilágból való származásának gondolatát. A szembenálló elutasítás ugyanakkor érkezhetett a természettudomány, nevezetesen az evolúciós elmélet képviselői részéről is a teremtés­teológia felé. Jó példa erre többek között Ernst Haeckel, aki a darwini leszármazáselméletben a bibliai teremtéshit cáfolatát és a materialista-ateista filozófia perdöntő bizonyítékát látta. Ma sem hiányoznak olyan tudósok (például Jacques Monod és Richard Dawkins), akik a fejlődés­elméletet szembeállítják a teremtésteológiával, és ateista filozófiai-világnézeti következtetéseket vonnak le belőle. A szembenálló versengés mellett a teológia részéről alkalmanként felbukkant az erőltetett konkordista magatartás is, mely azon igyekezett, hogy a bibliai tanítás részleteit mindenáron megfeleltesse az evolúciós elmélet állításaival (a hat nap hat evolúciós korszaknak felel meg). A versengő szembenállás és a terméketlen konkordizmus tapasztalatából kiindulva aztán mindkét oldalon megjelent az az álláspont, hogy a két tudományterületet jól meg kell különböztetni, sőt el kell választani egymástól.

 

 

A teológia és a természettudomány különálló területei

 

A két tudományterület illetékességi határainak tisztázása az első szükséges, de egyáltalán nem az utolsó lépés viszonyuk helyes megközelítése felé. A természettudományos kutatás csak arra irányulhat, ami empirikus tapasztalás, megfigyelés, kísérletezés, előrejelzés tárgya, ami mérhető. Az evolúciós elmélet empirikus jelenséget vezet vissza empirikus jelenségre valamely törvényszerűség vagy szabályszerűség megállapításával. Ez a tematikus és módszertani redukció eleve eltekint Isten lététől, aki per ­definitionem nem empirikus nagyság és nem empirikus hatóok módjára tevékeny. Következésképpen az evolúciós elmélet sem igazolni, sem cáfolni nem képes a Teremtő létét és tevékenységét. A teológia forrása az isteni kinyilatkoztatás, ahogyan azt a Biblia tanúsítja, és az egyház élő tradíciója mértékadóan továbbadja. Módszere a hermeneutika, mely a szentírási szövegeket, a tanítóhivatali állásfoglalásokat, a kinyilatkoztatás hívő címzettjének egzisztenciális helyzetét és e három tényező egymáshoz való viszonyát megfelelő szabályok szerint értelmezi. Célja a kinyilatkoztatás befogadójának üdvösségét, vagyis létezésének végső értelmét érintő igazságok feltárása. A teológiának mint teológiának nem tisztje megítélni az evolúciós elmélet érvényességét. Ezt a feladatot magának a természettudománynak, illetve a tudományfilozófiának kell elvégeznie.


A teológiának két kérdést kell feltennie önmaga számára, feltéve, hogy igaz az evolúciós elmélet alapeszméje. Az első, hogy miként egyeztethető össze és milyen feltételek mellett a teremtésteológia alapigazságaival. A második, hogy milyen új értelmezési távlatokat nyit meg, illetve tesz szükségessé a teremtés teológiai értelmezése számára. Ez azt jelenti, hogy teológia és természettudomány kompetencia-megkülönböztetésének első lépésén túl szükséges egy további lépés, mégpedig a párbeszéd az evolúciós elmélet képviselőivel. Jóllehet a teremtés hite sosem azonosítható egy-egy kor filozófiai vagy természet­tudományos világképével, mégis valamiképpen testet kell tudnia ölteni, meg kell tudnia fogalmazódni egy-egy ilyen világkép keretei között is. A Biblia első lapjain olvasható teremtéselbeszélés szerzője is így járt el: Izrael üdvtörténeti hittapasztalatát Istenről, a történelem és a kozmosz egyedüli Uráról egy múltba tekintő prófétai beszéd és himnikus istendicséret keretében úgy vallja meg, hogy a korabeli világkép elemeit felhasználva tesz hitvallást arról: a mindenség egyedüli alkotója Isten, aki az embert különös méltósággal és küldetéssel ajándékozta meg. A nagy teológusok, Szent Ágoston, Órigenész, Aquinói Szent Tamás valamennyien koruk természetbölcseleti és természettudományos ismereteinek horizontján értelmezik és fogalmazzák meg a teremtés hitigazságait. Ezt a tradíciót követik azok a modern és kortárs teológusok (Pierre Teilhard de Chardin, Karl Rahner, Gánóczy Sándor, Gisbert Greshake), akik komolyan számot vetnek az evolúció természettudományos elméletével, és termékeny párbeszédbe bocsátkoznak vele.

 

A tanítóhivatal az evolúcióról

 

Kezdetben a tanítóhivatal inkább fenyegetést látott a darwini evolúciós elméletben, mert gyakran materialista-ateista ideológia kapcsolódott hozzá, és az embert az állattól megkülönböztető kitüntetett méltóságát látszott veszélyeztetni. A pápai megnyilatkozások sorában az első mérsékelt és óvatos nyitást a fejlődéselmélet irányába XII. Piusz pápa ­Humani generis kezdetű enciklikája jelentette (1950). Ebben a pápa szabad vita tárgyának nyilvánított a teológusok számára egy mérsékelt evolúciós tant, amely „az emberi test eredetét a már létező és élő anyagból kutatja”, megerősítve ugyanakkor az emberi lélek közvetlen Isten általi teremtését. A körlevél további megerősítésre szoruló munkahipotézisnek tekintette a fejlődéselméletet. A későbbi pápák már úgy nyilatkoznak, hogy az evolúciós elmélet több mint hipotézis. Így Szent II. János Pál pápa a Pápai Tudományos Akadémiának küldött 1996-os üzenetében úgy fogalmazott: „Az új ismeretek arra vezetnek, hogy az evolúció elméletét ne puszta hipotézisnek gondoljuk többé.” Ehhez hasonlóan néhány héttel ezelőtt Ferenc pápa is hangsúlyozta a Pápai Tudományos Akadémia tagjai előtt mondott beszédében: „A természet fejlődése nem áll ellentétben a Teremtő fogalmával, mert az evolúció előfeltételezi a létezők teremtését, melyek fejlődnek.” A Nemzetközi Teológiai Bizottság 2004-ben az evolúciós elmélet ismeretelméleti státuszával kapcsolatban a következő megállapítást tette: „Mivel igazolást nyert, hogy a Föld összes élő organizmusai genetikailag összefüggnek egymással, gyakorlatilag biztos, hogy valamennyien ebből az első organizmusból származnak. A fizikai és a biológiai tudományokban végzett kutatások egybehangzó eredményei egyre inkább arra vezetnek, hogy a földi élet fejlődésének és változatossága kialakulásának magyarázatára valamilyen evolúciós elmélethez folyamodjanak, noha a vélemények még különböznek az evolúció korszakainak és folyamatainak kérdését illetően.”

Fontos látnunk a természettudományos magyarázat és a teológiai értelmezés közötti különbséget. Az evolúció teológiai értelmezése a természettudományos magyarázathoz képest jelentéstöbbletet olvas ki a fejlődésből, amikor a teremtő Isten gondviselő tervének részeként tekint rá. Ami a fejlődés csupán empirikus okait és szabályszerűségeit kutató természettudományos magyarázatban puszta véletlenként (mutációk) vagy szinte szükségszerű mechanizmusként (természetes kiválasztódás) jelentkezik, azt a teológiai értelmezés tekintheti az isteni gondviselés megvalósulása eszközének. A Nemzetközi Teológiai Bizottság Aquinói Szent Tamás tanítása alapján így fogalmaz: „Az isteni oksági tevékenység katolikus felfogása szerint a teremtett rendben a valódi esetlegesség nem összeegyeztethetetlen az akaratlagos isteni gondviseléssel. Az isteni okság és a teremtményi okság nemcsak fokozatilag, hanem természetük szerint is radikálisan különböznek egymástól. Tehát még egy valóban esetleges természeti folyamat kimenetele is ugyanúgy bele­illeszkedhet Istennek a teremtésre vonatkozó gondviselő tervébe.”

 

Kreacionizmus és értelmes tervezettség

 

A kreacionizmus – leginkább az Egyesült Államokban elterjedt – nézete legnagyobb hibájának azt tartom, hogy fundamentalista módon, szó szerint értelmezi a bibliai teremtéstörténeteket, figyelmen kívül hagyva azok sajátos irodalmi műfaját, üzenetüknek a természettudományos érdeklődéstől alapvetően különböző irányultságát és a történetkritikai exegézis tudományos eredményeit. Emellett nincs tekintettel a természettudományos oksági magyarázat és Isten transzcendens okságát állító teológiai értelmezés különbségére. Eltérően ettől a kreacionista állásponttól, az értelmes tervezettség elmélete elfogadja az élővilág fejlődésének a tényét, és nem állítja szembe azt a bibliai tanítással. Ezen a ponton érintkezik az evolúció teista-teológiai értelmezésével, ahogy abban is, hogy mindkettő a teremtett világ, s benne az evolúciós folyamat valamilyen értelemben vett értelmes irányítottságát feltételezi. A kettő közötti különbség egyfelől úgy határozható meg, hogy míg az evolúció teista értelmezése az értelmes irányítottságot abban ragadja meg, hogy az isteni gondviselés általában biztosítja a fejlődés alaptörvényeit, a teremtett okokat képesíti önszerveződésre és önfelülmúlásra, melynek nyomán az evolúció az ember felé tartó – egyáltalán nem magától értetődő – fejlődésként valósul meg, addig az értelmes tervezettség elmélete az új organizmusok, szervek, fajok létrejöttében esetről esetre újabb és újabb konkrét értelmes tervezettség megvalósulását látja. A másik különbség abban ragadható meg, hogy míg a teista evolúcióértelmezés önmagát a fejlődés egészének végső meglapozását adó teológiai interpretációnak fogja fel, addig az értelmes tervezettség elmélete ez utóbbit megkérdőjelezi, és önmagát az evolúció darwinista-neodarwinista magyarázatával azonos síkon mozgó és ez utóbbit korrigáló tudományként fogja fel. A fejlődés darwinista-neodarwinista típusú, valamint az értelmes tervezettség elmélete szerinti értelmezése között máig folyik a vita. E vita haszna egyfelől az, hogy ráirányítja a figyelmet arra, hogy az evolúció darwinista értelmezése sem ad elégséges magyarázatot mindenre: az első élő sejt keletkezésére, az élő sejt reprodukciós képességének vagy a genetikai kódnak az eredetére. Másfelől azonban az is bebizonyosodott, hogy a véletlenszerű mutációk és a természetes kiválasztás összjátékára hivatkozó darwinista fejlődésmagyarázat erősebb, mint azt az értelmes tervezettség elméletének képviselői feltételezték. Az elmélet döntő jelentőségű érveinek, például az úgynevezett tovább nem egyszerűsíthető összetett rendszerek kialakulásának az értelmes tervezettség alapján történő magyarázatának alátámasztására hozott konkrét példák közül sokról (például ostoros egysejtű farka) időközben kiderült, hogy az evolúcióelmélet hagyományos elveivel is jól magyarázhatók. Hasonlóképpen a mutációk döntő jelentőségére, a kis genetikai változások új szerveket létrehozó hatására és a közbülső formák kialakulására vonatkozóan is újabb eredmények kerültek napvilágra. A vitából leszűrhető mindkét tanulságot érdemes szem előtt tartania a teológiának, s ezek figyelme vételével viszonyulnia a fejlődés nem teológiai interpretációihoz.

 

Páratlan természeti törvény

 

Az evolúciót – amit sokan darwinizmusként emlegetnek – milyen mértékben látja igazoltnak ma a tudomány?

– Az evolúció elmélete, az, hogy a fajok egymásból keletkeznek természeti erők hatására, már Charles Darwin előtt ismert volt. A mechanizmus kérdésében volt Darwin újító, bár vele párhuzamosan mind­ezekre Alfred Russel Wallace is rájött. Fő gondolatuk az volt, hogy a természetes szelekció útján terjednek el azok az adaptációk, melyek az élőlények szaporaságát, túlélő­képességét növelik. Egyébként a XIX. századi zoológusok nagy része elfogadta az evolúció tényét. Azt kijelenthetjük, hogy az általunk látott molekuláris és őslénytani mintázatok legtakarékosabb magyarázata az evolúció.

 

Kimondhatjuk azt, hogy az evolúció lezárt kérdés?

– A tudományos ismeretnek az a tulajdonsága, hogy egyre mélyebb rétegekbe hatol, vagyis lényegét tekintve nem teljes. Az, hogy a természettudomány nincs lezárva, a bizonytalanság érzetét kelti. Szeretnénk az igazság teljességének a birtokában lenni, de ez itt nem lehetséges. Egy konferencián feltették azt a kérdést, hogy a résztvevők evolúciókutatóként mit kérnének egy dzsinntől. Az egyik válasz az volt, hogy „tegye le elém az egy igaz törzsfejlődés könyvét”. Tudjuk, hogy a filo­genetika valahogy megtörtént, de soha nem fogjuk tudni, valójában hogyan, legfeljebb a közelébe juthatunk. Az biztos, hogy a darwini elmélet nem járhat úgy, mint az arisztotelészi fizika, amit a tudomány elvetett. Legfeljebb az történhet, ami a newtoni fizikával is, hogy egy nagyobb keretbe foglalják.

 

Ma hogyan látják, mi tulajdonképpen az evolúció a természettudomány szerint?

– Az evolúció azt jelenti: a létrejövő változatok egy része olyan, hogy a többiekhez képest előnyt ad az élőlénynek. Egy ragadozó állatnál például egy populáción belül azok az egyedek terjednek el, amelyek jobb szemmel rendelkeznek. Ne feledjük, hogy mai ismereteink szerint az evolúció három és fél milliárd éve folyik. Ez idő alatt egymásra épülő adaptációkat tudott létrehozni. Azt is látjuk, hogy bizonyos leszármazási vonalak mentén a bonyolult összetettség növekedett. Az a kérdés, hogy miként. Bizonyos öröklődő változások – ritkán – komplexebb dolgot tudnak létrehozni, mint ami előtte volt. Újabb probléma, hogy ezek milyen feltételek mellett rögzülnek. Az erre adott válasz a klasszikus, kis lépésekkel történő leszármazási képet módosította. Hadd utaljak az egyik legnagyobb evolúciós diszkontinuitásra. Egy bakteriális sejt teljesen másként néz ki, mint a mi testünket felépítő sejtek. Volt olyan tudós, aki éppen ezért úgy gondolta, hogy ezek külön utakon keletkeztek. Ma a molekuláris vizsgálatok alapján tudjuk, hogy a két sejt génállománya kétharmad részben megegyezik, rokonítható egymással. Egyértelmű, hogy például a növények zöld színtesteinek sejt­szer­vecs­kéi valaha szabadon élő baktériumok, kékalgák voltak, erről saját genetikai anyaguk elemzése tanúskodik. Ezeket is értelmezni tudjuk az evolúciós elmélet szerint. Létre lehet hozni az evolúció nagy léptékű forgatókönyvét, melyet John Maynard Smith-szel kiadott könyvemben – címe Az evolúció nagy lépései – fel is vázoltam.

 

Azt is fel szokták hozni az evolúció kritikájaként, hogy az ugrások mikéntjére nem tud válaszolni?

– Helyesebb inkább átmenetekről vagy lépésekről beszélni. Valóban, ezek radikális változások, de ahhoz, hogy valami más jöjjön létre, nemzedékek millióira van szükség. A legtöbb nagy lépést valami egyszerű esemény indította el, hozta létre, de évmilliók finomhangolása eredményezte azt, amit ma látunk.

 

Hogyan kell elképzelni ezt a fajok közötti átmenetet?

– Ez ma már elég jól leírt folyamat. A fajképződés azt jelenti, hogy két populáció, amely korábban egy fajhoz tartozott, elkezd „rosszul párosodni” egymással, ami azt jelenti, hogy mind a kettőnek kevesebb lesz az utóda. Ez egyre élesebbé válik – ezt nevezzük egyébként reproduktív izolációnak –, és amikor már egymással nem tudnak szaporodni, megjelenik a két faj. Ez a terület egyébként rendkívül jól dokumentált.

 

Egy egyszerűsíthetetlenül összetett rendszer működésképtelenné válik, ha akármelyik részegységét eltávolítjuk – állítják a kritikusok. Hogyan jött létre egy olyan bonyolult szerv, mint a szem?

– Amikor Darwin műve kéziratában a szemmel foglalkozó részt írta, azzal kezdte, hogy „ha”… Felesége mindent elolvasott, amit írt, és e mellé odaírta: „Milyen nagy ha”? Ez ugyanis merész feltételezésnek tűnt akkoriban. Azért, mert ez rendkívül zavarba ejtő, hiszen a szem egy nagyon összetett, funkciójára kiválóan adaptált szerv, melyből ha elveszünk valamit, már nem működik. Ha tudunk egy sorozatot alkotni – márpedig Darwin úgy látta, hogy igen – azokból a szervekből, melyek az egyszerűtől a bonyolultig jutnak el úgy, hogy mindig csak egy kicsit változtatunk az egymás után következő összetevőkön, akkor modellezni tudjuk a létrejöttét. Valamilyen szem majdnem körülbelül negyvenszer keletkezett az evolúción belül, a mi hólyagszemünk is kétszer jött létre: egyszer a gerincesek vonalán, egyszer pedig a lábasfejűeknél. Két skandináv kutató kiszámolta, hogy nagyon kis változásokon keresztül az egyszerű fényérzékeny folttól hogyan jutunk el a mi szemünkig. Először elkezd görbülni, később a törésmutató változásával eljutunk a szemlencséhez. Az más kérdés, hogy ennek az idegrendszeri háttere hogyan alakult ki.

 

Hogyan kell elképzelni a változást és az alkalmazkodást? Minden esetben evolúciós előnyt jelentett egy változat megmaradása?

– Nem feltétlenül. Ha genetikai szinten nézzük, akkor az elemi mutációk jó része közömbös, vagyis sem előnyt, sem hátrányt nem jelent. Ha nem számít, akkor is megmaradhat, ám ha a kígyó mozgását, a csimpánz csoporton belüli viselkedését vagy egy ragadozó szemét megnézzük, nyilvánvaló, hogy az élőlény számára hasznos változások könnyebben megmaradtak.

 

A lepke csodálatos szárnya evolúciós szempontból látszólag nem jó semmire…

– Egy színpompás lepkét közelebbről nézve gyakran megfigyelhető, hogy a szárnyain két nagy szemfolt látható. Nagyon sok pazarló ornamentika nem a természetes, hanem a szexuális szelekció eredménye. Mivel a nőstény választja ki a párját, ezért a hímek a színesebbek. Ez egy öngerjesztő folyamat, hiszen ha a nőstény valami miatt egy bizonyos formájú és színű hímet előnyben részesít, akkor ez az elfogultság és az ezt kielégítő forma is öröklődni fog. Ez akkor is megtörténhet, ha ennek a hím megfizeti az árát. Nézzük meg a pávát, aminek a farktollai olyan nehezek és hosszúak, hogy egy ragadozó ezt jól ki is tudja használni. Az ír jávorszarvas esetében – ezek hímjeinek több méter széles volt a koronája – ez a jelenség már kihaláshoz vezetett.

 

Hogyan „jön rá” egy élőlény, hogy milyen külsővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy elriassza támadóit, mint a mimikri esetében?

– Változatok állandóan termelődnek. Létrejön néhány olyan egyed, amely távolról emlékezteti a ragadozót egy másik, rossz ízű vagy mérgező fajra. Ez az egyedek számára előnyt jelent, ezért esélyük van arra, hogy több utódot hozzanak létre, és azok fenn is maradjanak. Azok az utódok, amelyek jobban hasonlítanak a mérgező fajra, még nagyobb eséllyel maradnak meg. Mindehhez természetesen generációk sorozatára van szükség.

 

Mi teszi lehetővé magát az evolúciós folyamatot?

– A hihetetlen nagyszámú változatosság. Képzeljünk el egy egyszerű fehérjét, amely száz aminosavból áll. Húszféle aminosav van. Egy százas tagszámú fehérje esetében a változatok száma húsz a századikon, ami tíz a százharmincadikon. Ha egy olyan múzeumot szeretnénk létrehozni, ahol ezek mindegyikét bemutatjuk, akkor erre az egész univerzum nem lenne elég. Ez a kombinatorikus változatosság adja azt a kimeríthetetlen tárházat, ami az evolúciót lehetővé teszi.

 

Mi nem az evolúció? Az élet keletkezéséről, céljáról, okairól mond-e valamit ez az elmélet?

– Az első evolúciós egységek nem jöhettek létre evolúciós módon. Az élet keletkezésének problémája ezért alkalmazott biológiai kémiai kérdés. Azt lehet erre mondani, hogy ma már jobban tudjuk, hogy mi az, amit nem tudunk. A tudott nemtudásnak növekedett az aránya. Ez annyit jelent, hogy már célzott kérdéseket tudunk feltenni, és nem csak széttárjuk a kezünket. A darwini dinamika jóval a sejtek előtt meg tud már jelenni, tehát az evolúciós mechanizmus mélyebbre megy, mint a sejt élete. Biológiai szempontból az élet célja az, hogy fennmaradjon.

 

Richard Dawkins evolúcióbiológus, tudományos író az evolúció bizonyos oldalát az emberre is kiterjeszti, így ideológiai eszközként használja azt fel…

– Vannak genetikailag adott képességeink és korlátaink, de a kulturális egységek szintjén is felfedezhető a darwini dinamika. Ugyanakkor ez már egy másik szint, ez közvetlenül nem a géneken múlik. Bizonyos koncepciók elterjednek a társadalomban, mások nem. A vallások olyan szabályrendszereket hoznak létre, amelyek a csoporton belüli összetartó erőt és békét növelik. Ez biológiai és kulturális szempontból is előnyös. Dawkins véleményét én nem osztom. Szerintem ő nem értette meg a problémát. Ha van egy olyan egyetemes jelenség, mint a vallás, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen evolúciós mozgatórugói vannak. (David Sloan Wilson vizsgálta ezt a Darwin’s Cathedral című könyvében, de sajnos magyarul ez még nem jelent meg). Szerintem nincs olyan logikai kényszer, mely szerint a vallásos embernek el kell utasítania a darwini eszmét.

Azt is fontos megjegyezni, hogy az evolúcióról nincs mindennapi tapasztalatunk, léptékproblémák miatt. A fizika törvényeiről van, hiszen ha leugrunk a mozgó villamosról, akkor a lendületmegmaradásról azonnal meg tudnunk győződni. Ahol a szemünk előtt zajlik az evolúció, az lassú, és ahol gyors – a baktériumok szintjén –, azt nem látjuk. A folyamatot egyébként az iskolákban szimuláció segítségével be lehetne mutatni, így mindenki közelebb kerülhetne ehhez a páratlan természeti törvényhez.