A vacsorán már túl, a kicsik lefekvése előtt járunk, az esti imához készülődik a család. A kisebbek huncutul, kuncogva méregetik a szokatlan vendégeket, és szobáról szobára követik az eseményeket. Magdi – az édesanya – türelemmel, de kellő határozottsággal igyekszik összeterelni „a népet”. A fiúszobákban egymáshoz illesztett emeletes ágyak, asztalok és szekrények sorakoznak; „mint egy kollégiumban”, mondhatná, aki nem nagycsaládhoz és kis lakáshoz szokott. Az idősebb fiúk azt mondják, az övék az „átjárószoba”, amin mindenki keresztülmegy, bárhol is legyen dolga a lakásban. Íróasztaloknál, kislámpák mellett tanulnak és dolgoznak, mögöttük kislányok sertepertélnek, miközben a szomszéd szobában Magdi ágyat húz az aznap éjszaka náluk vendégeskedő gyereknek. A két fiúszobában összesen heten laknak, a legidősebb Dánieltől a nyolcéves Feriig. Arra a kérdésre, hogyan tudnak tanulni, pihenni, esti mesét nézni a különböző életkorú gyerekekkel egy szobában, Dániel úgy válaszolt: az együttélés ugyan nehézségekkel jár, de nem jelent komolyabb akadályt, sőt, az idő hatékony kihasználására tanít. Ha tanulni szeretnének, azt estére időzítik, amikor a kisebbek már lefeküdtek, vizsgaidőszakban pedig marad a könyvtár. Amikor afelől érdeklődtem a legidősebb testvértől, hogy mit tanulmányoz ilyen elmélyülten a monitor előtt ülve, legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy egy cash flow-t néz, mert az egyik barátjával közösen üzleti vállalkozást tervez, amelyhez üzleti tervet kell készíteniük. Dániel a Corvinus Egyetem alkalmazott közgazdaságtan szakán tanul, s az elképzelésüket tanulás mellett végezhető gazdasági és szabadidős tevékenységnek szánják. A rangidős a saját kötelességeinek teljesítésén túl részt vesz a család életében, ahogyan egyébként mindenki más is: a közös étkezések után leszedi az asztalt vagy kitereget, ha úgy hozza a szükség. „A Neokatekumenális Úton (ahová az egész család tartozik – a szerk.) tizenévesen kevésbé szerettem járni – mondja Dániel –, mert kötelező volt, de mára ez megváltozott, és szívesen megyek, minden külső kényszer nélkül. Alapvetően mindegyik testvéremmel jól kijövök, néha elmegyünk focizni, ahhoz még túl fiatalok, hogy együtt sörözzünk az öcséimmel, de biztos lesz ilyen is.” Dániel a másik íróasztalnál ülő Lakatos János „filmrendező és humoristának” adja át a szót – e megjelölésen persze a szobában tartózkodó összes többi testvér nevetgél, és tovább fűzi a mókázást. János foglalkozik legtöbbet a kisebb testvérekkel, sokszor lemegy velük a játszótérre is. Ahogy a testvérek közül többen, János is a ciszterci Szent Imre Gimnázium tanulója, filmes pályára készül. Az együttélésre vonatkozó kérdésemre Tamás azt válaszolja: „Mindent meg lehet szokni, esténként kilencre már befejezem a tanulást, aztán néha olvasok, vagy filmet nézek a telefonomon vagy a tévében.” A tizennégy éves Barnabást a matek érdekli leginkább. Sokat tanul, telefonozik, hétvégenként ő is segít az asztal leszedésében. Az esti imának – mint mondja – mostanában nem látja értelmét, de azért részt vesz benne. Ottlétünk alatt Tádé – szintén ciszter diák – a matekleckéjét írja éppen, és azt mondja: „Minden Lakatos gyerek szereti a matekot, kivéve Jancsit (mert ő ugye filmrendezőnek készül).” Tádé másodikként született, jól megvannak a bátyjával, egyedül azt nem szereti, ha felveszi a ruháit. Ő kedden és csütörtökön este egyik testvérét, Andrást kíséri haza a Széll Kálmán térről, ezenkívül rendszeresen segít a bevásárlásban is. Tádé több mint két éve udvarol egy lánynak, és néha előfordul, hogy ő is felmegy hozzájuk. Ilyenkor leginkább Magdival beszélget, vagy hagyja, hogy Tádé lelkes húgai „megfodrászolják” a haját.
Kisgyerek, kis gond, több gyerek, több gond?
Kíváncsi voltam, hogy nagyanyáink mondása – a „kisgyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond” – mintájára beigazolódik-e a népes családban a „több gyerek, több gond” állítás. Erre a kérdésre a legilletékesebb, a tizenhárom gyermeket nevelő családanya úgy válaszolt: a gyerekek számának növekedésével leginkább a gondolkodásmódja változott meg. „Az elsőnél még mindent tökéletesen akartam csinálni, úgy szerettem volna nevelni, hogy az én gyerekem legyen a legszebb, a legokosabb, és mindennek rendre »klappolnia kellett «. Ahogy aztán a gyerekek egyre többen lettek, már nem tudtam tartani ezt, hiszen megoszlott a figyelmem. Föladtam a tökéletességre való törekvésemet, s ennek köszönhetően megtapasztaltam, hogy Isten gondoskodik rólunk. Ugyanakkor az tény, hogy a gyerekeink és mi is rendszerszerűen éljük a mindennapjainkat. A ritmust mindenki saját magához igazítja. Én korán kelek, reggel öt és hat óra között, mert akkor lehetek egyedül. Fél hétkor kelnek az iskolások, reggeliznek, majd nyolcra óvodába viszem a kicsiket, és fél kilenckor már egyedül vagyok a legkisebbel, illetve állandó segítségemmel, Maja nénivel. A másik »segítségem « sokszor Magdi lányunk, aki a saját teendői mellett ellátja a kicsiket, foglalkozik velük, kitereget, megfőz, igazi nagylány… Hétvégén és hétköznap egyaránt délben ebédelünk, utána szieszta, majd hatkor vacsorázunk, mert addigra nagyjából már mindenki hazaér. Este nyolc körül együtt imádkozik a család, a kicsik ezután le is fekszenek, a nagyobbak pedig tanulnak még, ha kell. A nappaliban gyűlünk össze, a férjem szabadon imádkozik a minket érintő aktuális dolgokról, és a gyerekek közül is bárki szabadon imádkozhat, ha úgy érzi. Utána együtt elmondjuk a miatyánkot és az üdvözlégyet, majd mindenki megy a dolgára. A reggelek is hasonlóan indulnak. Nagyjából három turnusban érkeznek a gyerekek az asztalhoz, és az étkezés előtt hálát adunk a napunkért.”
Mindennek az alapja
Ez így leírva szépnek tűnik – mondhatnánk –, de hogy van erejük, türelmük és fegyelmük mindehhez a szülőknek? A lányszobában a legkisebb már hálózsákban várja a lefekvést, a három óvodás kíváncsian és éberen követi az eseményeket, a szülők pedig összekészülnek az esti imához, miközben valaki a fél pár zokniját keresi, a másik piszkálja a nővérét, a harmadik a telefonján a legújabb slágert hallgatja, a negyediknek pedig nagyon nincs kedve elaludni. „Mindennek az alapja a Neokatekumenális Út, ahová rendszeresen együtt járunk. Ez az út a II. vatikáni zsinat gyümölcse. Hitünket a plébánián kisközösségekben éljük meg a liturgia és Isten Szavának dimenziójában. A reggeli laudest a férjemmel közösen mondjuk hétköznaponként reggelente, vasárnap pedig a gyerekekkel. Ezt szintén a Neokatekumenális Úton kaptuk »ajándékba« – teszi hozzá Magdi. – Az imát azért kapjuk, hogy legyen egy komoly fegyverünk, és ne féljünk rábízni az életünket Krisztusra. Ez azért fontos, mert az ember alapvetően nagyon sok mindentől fél. Én például sokat aggódom amiatt, hogy mi lesz a gyerekeimmel a jövőben. Mert anyagi szempontból nem tudunk nekik fényes jövőt biztosítani, még akkor sem, ha most épp jól élünk, és mindenünk megvan. Az imádság abban is segít, hogy lássuk, mi Isten akarata. Ennek köszönhető az is, hogy tizenhárom gyerekünk született: nyitottak voltunk Isten akaratára. A legfontosabb a nyitottság, amely által részt vehetünk Isten tervében. A reggelt is azzal kezdem a gyerekekkel, hogy ezt a napot is ajándékba kaptuk, és a Jóisten meg fogja adni hozzá mindazt, ami szükséges. Persze sok nehézséget is éltünk és élünk át a házasságunk alatt. Barnabás fiunk leukémiás megbetegedése volt az egész családot érintő legsúlyosabb megpróbáltatásunk. Ebben a helyzetben nagyon komolyan megtapasztaltuk, hogy az élet, amelyet gyakran a magunkénak gondolunk, valójában Isten ajándéka.” Zsolt hozzáteszi ehhez, hogy a betegség egzisztenciális kérdéseket is felvetett bennük azzal kapcsolatban, hogy mi az élet értelme, miért élünk, miért van szenvedés és halál. Szülőként látták, hogy fiuk betegsége az idősebb testvéreket is mélyen érintette. Majd azzal folytatta a családfő: a mindennapokhoz hozzátartozik az is, hogy impulzív természetüknél fogva olykor veszekszenek Magdival, időnként komoly konfliktusaik is vannak. „De az isteni gondoskodás nemcsak az anyagiakban nyilvánul meg, hanem legfőképpen abban, hogy kapjuk a kegyelmet, hogy meg tudunk bocsátani a másiknak. A kereszt fényében szabadságban éljük meg a problémáinkat is: nem baj, ha a másik másképp működik, mint én, és az sem tragédia, ha a dolgok nem pont úgy történnek, ahogy elképzeltem. Mert nem fatalista módon vagy a konfliktuson sztoikus nyugalommal „felülemelkedve” jön a megoldás, hanem abból a tapasztalatból születik, hogy Isten része a történetünknek, s ami történik, azt ő engedte meg, az ő akaratából lehetséges. A választ ezekre a kérdésekre, nehézségekre és konfliktusokra az egyházban, a közösségben kapjuk meg, nevezetesen abban a tényben, hogy Krisztus a kereszten megbocsátott nekünk. Így tudunk mi is kiengesztelődni a másikkal, és szeretni a másikat, noha erre a természetünkből fakadóan képtelenek volnánk. Ez volt a válasz a leukémiára is: az élet ura Isten, és ezért komolyan kell venni az életet; a halál nem az utolsó szó. Az a tapasztalatunk, hogy mindez nem tőlünk való – nem természetünkből vagy saját erőnkből fakad –, hanem a Szentlélek van jelen a házasságunkban, ő az, aki a megfelelő pillanatban adja a kegyelmet. Mi csak elrontani tudjuk, ami sokszor sikerül is, sajnos. Nincs nagyobb és szebb tapasztalat, mint hogy a házasság szentség, amelyben megvalósulhat, hogy Krisztusra támaszkodva az ember úgy szeretheti a másikat, ahogy van.” Magdi hozzáteszi, hogy a kapcsolatuk elején még nem így állt a házassághoz: szeretett volna tökéletességet, konfliktusmentességet kialakítani, és nagyon meg akart felelni a férje vélt vagy valós elvárásainak. Szépen felöltözve, vacsorával várta a házastársát, ám ez arról szólt, hogy viszontvárt tőle valamit. Mára, huszonegy év házasság után már nincsenek illúzióik a természetüket, habitusukat illetően. Ezzel szemben szabadság van bennük, mert tudják: nem az a lényeg, hogy a másik szeresse őket, hanem hogy ők szeressék a másikat. „A szentségi házasság az egyetlen forma, amelyben férfi és nő képes egy életen át kitartani egymás mellett. Ehhez viszont el kell fogadnunk, hogy van szenvedés, és az része életünknek; de nem mindegy, hogy Krisztussal szenvedünk-e, vagy nélküle. Mert a szívünk olyan, mint egy szakadék, amelybe egyedül Isten lát bele, és ő tud a megoldásokhoz is elvezetni. A világ ma sok mindent megadhat a fiataloknak, kivéve annak a lehetőségét, hogy megtapasztalják: a szenvedésnek van értelme, és nem azért születünk, hogy meghaljunk, hanem mert Istennek terve van velünk. Túlságosan óvjuk a gyerekeinket, és nem hagyjuk, hogy természetes ütközésekben, konfliktusokban legyen részük” – mondja Magdi. Kettejük házastársi kapcsolata határozza meg a család működését. A mai napig a másik a legfontosabb mindkettejük számára. „Gyakran azt látom, hogy a szülők akaratlanul is annyit foglalkoznak a gyerekeikkel, hogy eközben eltávolodnak a házastársuktól – teszi hozzá Zsolt. – Mindkét szülőnek ébernek és tudatosnak kell lennie, hogy miközben a mindennapi taposómalomban teszi a dolgát, odafigyeljen a párjára. Mi is küzdöttünk ezért, s nagy segítséget jelentett, hogy közösségbe járunk, ami heti két együtt töltött estét, közösen átélt liturgiát és Eucharisztiát jelent.”
Ahogy a szenvedéstől, úgy a feladatoktól sem tudjuk megkímélni sem magunkat, sem egymást. A tizenöt fős családban nagyon sok a munka, ezért elengedhetetlen, hogy mindenki kivegye a részét belőle. Minden családtag olyan teendőket vállal, amelyekben ügyes, és amit szívesen csinál: van, aki gyönyörűen tereget, más a bevásárlást intézi, és akad, aki lemegy a kicsikkel a játszótérre.
Magdi
Amikor Magdit először kerestem, azt feltételeztem, hogy bokros teendői miatt fel sem tudja majd venni a telefont. Ezzel szemben készségesen állt a rendelkezésemre. Gyerekzsivaj nem hallatszott a háttérből – mert éppen fodrásznál volt. Az édesanya csinos, ahogy mondani szokták: „Nem látszik rajta, hogy tizenhárom gyermeknek adott életet.” De persze ez sincs „ingyen”: Magdi tornázni jár és fodrászhoz, s a férjével is vannak kettesben töltött, közös programjaik. „Volt olyan időszak, amikor minden pénteken elmentünk vacsorázni, de most a közösség körüli teendőkkel vagyunk elfoglalva. Háromhavonta pedig elutazunk valahová kettesben egy tucat könyv társaságában. Bennem alapvetően van egyfajta egészséges hiúság, ami abban nyilvánul meg, hogy tetszeni akarok a férjemnek, ezért eldöntöttem, hogy szánok időt a nőiességem megőrzésére. A férjem pedig nagyon hálás ezért. Emellett természetesen rengeteg munkával jár egy ekkora család összetartása, de azt is hozzá kell tennem, hogy legalább ennyi munkát végeznek a dolgozó édesanyák, akik a családjuk mellett a munkahelyükön is helytállnak. Ha valaki keresztény, attól még ugyanolyan ember, mint bárki más. Azt viszont látjuk, hogy öröm elfogadni Isten vezetését az életünkben. Egy másik tapasztalatunk: nem az a fontos, hány gyerekünk van, hanem hogy Isten akaratában, azaz a mában éljünk. Az egyik legjobb érzést az jelenti számunkra, hogy a játszótérről, óvodából, iskolából ismerős szülők közül néhányan azért vállaltak több gyereket, mert a mi példánkon azt látták, hogy családban élni öröm. Az egyik anyuka, akit a játszótérről ismerek, nemrég bevallotta: „Magdi, ha te nem lennél, nekem se lenne a harmadik gyerekem!”
A családanya egyik legfőbb teendője a szervezés. Egy naptárba jegyzi fel a programokat, tudnivalókat, adatokat, de Magdi igyekszik mindent észben tartani – „ez az én agytornám”, ahogy ő fogalmaz. „Legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy Istenhez vezessem a gyerekeimet.” Arra a kérdésre, hogy ennyi feladat mellett van-e ideje megölelni, megsimogatni egyik vagy másik gyerekét, azt mondja, természetesen van, a kicsik különösen is igénylik ezt a fajta törődést. S hogy miként lehet ennyi felé figyelni? Ezen nem szoktak gondolkodni, és nem terveznek előre, mint mondják, mindig úgy osztják meg a feladatokat és magukat, ahogy a helyzet megkívánja. „Amikor például Barnabás kórházban volt, egy évig bent voltam vele én is, és csak esténként jártam haza – mondja Magdi. – Emiatt a többi testvére nem szenvedett hiányt, mert pontosan érezték, hogy mi a helyzet. Azt hiszem, egy anya legtöbbször »tudja«, hogy éppen melyik gyerekének van rá a legnagyobb szüksége.”
Zsolt
Lakatos Zsolt – a legtöbb családapához hasonlóan – sokat dolgozik. Emellett – ahogy ő fogalmaz – az „apai szigort” képviseli a családban, és ő hozza meg a végső döntéseket. Van, hogy elmegy a gyerekekkel biciklizni, a nagyobb fiúkkal pedig akár egy sör vagy egy üdítő mellett megbeszéli az őket érintő komolyabb témákat. Saját bevallása szerint fontos számára a munkája, de a családot – mint hivatást – előbbre valónak tartja. „A gyerekek látják, hogy amiben élünk, az jó. Mi próbáljuk átadni nekik a hitet, amelyet mi is az egyháztól kaptunk, igyekszünk tudatosítani bennük, hogy Isten nem egy büntető bíró, akinek reggeltől estig meg kell felelnünk, hanem Teremtő, aki feltétel nélkül szeret minket, és még a rossz élményeinkből is képes kihozni a jót. Barnabás fiunk betegségét sem büntetésként éltük meg, hanem egyfajta „kalandként”, mert bíztunk abban, hogy akármi történik is velünk, az a Jóisten szeretetének a jele lesz. Manapság egy gyereknek helyt kell állnia a sport, a zenetanulás terén, kulturális rendezvényekre kell járnia, később pedig jól menő karrier nélkül fabatkát sem ér az élete. Amíg csak négy-öt gyermekünk volt, mi is rengeteg helyre vittük őket, később azonban rájöttünk, hogy megterhelő az állandó rohanás. Ettől függetlenül persze most is vannak a gyerekeknek különóráik, programjaik. Ebben a felismerésben nagyon sokat segített a fiunk betegsége és gyógyulása is: mindennap ott volt bennünk a bizonytalanság, hogy miként reagál a szervezete a beavatkozásokra. Számolnunk kellett azzal is: lehetséges, hogy nem gyógyul meg. Mindez segített elfogadnunk azt a tényt, hogy nem ezért a néhány földi évünkért élünk, hanem az örök életért. Ekkor értettük meg, hogy sokszor csak azért szerveztünk rengeteg programot, hogy ne érzékeljük a végességet jelző idő könyörtelen múlását.”
Közösségben
A Lakatos család közösség, amely Isten segítségével jó esetben egy életen át biztonságot jelent az egymásra támaszkodni tudó testvéreknek és szüleiknek. Manapság különféle pedagógiai megoldásokat, szülői praktikákat, nevelési elméleteket hangoztatunk, miközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a család – természetéből fakadó – közösségi funkciójáról, amely pedig nagyon fontos tényező. Az esti imához összegyűlt tizenöt fős család tagjai, a fáradt, de ragyogó arcú szülők, a falat támasztó kis- és nagykamasz fiúk, az izgő-mozgó kislányok mind-mind a közösség nélkülözhetetlen tagjai. Vajon előfordul-e, hogy a szülőpár megelégeli ezt a „szüntelen közösségi létformát”? Erre a kérdésre azt felelték, ez időnként akkor fordul elő velük, amikor egy kettesben töltött hétvégéről hazaérve már az előszobában megrohamozzák őket a kicsik. Ez persze mindkét részről érthető és természetes reakció, amely jól tükrözi a gyerekek kötődését és a kettesben töltött idő fontosságát is. „Az igazi kihívást tizenhárom gyereknél nem a fizikai munka, nem a háztartás feladatai, hanem a nevelés jelenti: következetesnek, türelmesnek lenni, kitartani, és átadni a hitünket: ez az igazi hivatásunk” – vallják a szülők.
Fotó: Kissimon István
